Nagy Péter: Móricz Zsigmond: O mors, bonum est judicium tuum (Kézirattár, Budapest, 1979)

NAGY PÉTER / HOLT VIZEKRŐL ÉLŐ VIZEKRE

Több mint ötvenesztendős, elsárgult papírlapok, rajtuk egyre halványodó, sietős, alig javított ccruzanyomok azzal a félreismerhetetlen, kiírt s mégis elrángatott, türelmes-türelmetlen írással, amely oly ismerős minden, Móricz Zsigmond életművét, alkotásait kutató irodalmár előtt, s amely e kiadvánnyal most már ismerős lesz és lehet minden irodalomés könyvszerető ember előtt is. Ezek a több mint ötvenesztendős, elsárgult papírlapok Móricz Zsigmond élete - emberi és alkotói élete legnagyobb válságáról adnak hírt: borostyánjukba fájdalom kövült s remény. Móricz Zsigmond 1919-ben tölti be a negyvenedik évét. Általában ekkor kondul bele az emberbe először s jóvátehetetlenül: még egyszer ennyit nem élsz meg. S ez a kondulás egy másik lélekharanggal együtt szól: születése fordulója kevéssel előzi meg a proletárdiktatúra bukását s mindazt, ami ebből őrá következett. Sok világ omlik össze egyszerre az érett férfivá lett íróban: megszűnik a fiatalság, megszűnik az a régi világ, melyet előbb tanult meg gyűlölni, mint ábrázolni - de megszűnik az új világ reménye is, megszűnik a létbiztonság, hogy az örökös bizonytalanságnak, a puszta fizikai létért való rettegésnek adja át a helyét. Elén ragyogtam az embereknek és minden szabad volt nekem. Fáklya volt a kezemben és mindenki látni akart annak a fényinél.. . írja abban az időben megsűrűsödő költői termése egyik legérdekesebb mert legnyíltabban-líraibban valló darabjában, a Misanthrop-bzn. S megírja azt is, ami utána következett: jött a váltó idők patkány serege, s legázolt tetemem lépcsőül vette. . . hogy akkori állapotát abban összegezze: Egyedül vagyok kimondhatatlan, egyedül kell lennem közelithetetlen, egyedül végtelen : a fáklya misanthropja: én. I I