Rigó László: Kossuth Lajos: Uram Barátom Képviselő Ur! (Kézirattár, Budapest, 1978)

KOSSUTH LAJOS LEVELE CSANÁDY SÁNDORHOZ (írta Rigó László) - Kossuth és a kiegyezés

is a nemzeti függetlenség megszerzésének függvényeként, annak alárendelten kezeli. Nem dolgoz ki tehát átfogó társadalmi, szociális akcióprogramot, így politikai gyakorlatában a függetlenségi és a társadalmi tényezők korábbi egyensúlya megbillen, s törekvéscinek támogatására nem is tudja többé felsorakoztatni a kapitalizálódó középrétegeket, a széles paraszti tömegeket. Kossuth politikai céljainak hazai fő eszköze ekkoriban a kiegyezést előkészítő országgyűlés szélsőbal csoportjának utódja, az 1868. április 2-án alakult 48-as Párt. E párt heterogén társadalmi bázisa a 48-as érzelmű közép- és kisbirtokosság, közép- és kispolgárság, értelmiségiek, paraszti rétegek és egyes munkáscsoportok. Vezetői volt emigránsok: Irányi Dániel, Simonyi Ernő, Helfy Ignác és a hajdani szélsőbal hangadói: Madarász József, Csanády Sándor, Kállay Ödön, Vidacs János, László Imre. A párt programja mérsékelt: közjogi vonatkozásban a tiszta perszonális uniót követeli, tehát Ausztria és Magyarország között - az uralkodó személyének azonosságán kívül - nem ismer el semmiféle közös ügyet; belpolitikai, társadalmi, szociális téren demokratikus reformokat kíván bevezetni; parlamentáris ellenzéki pártként működik, céljaiért csakis békés, törvényes eszközökkel harcol. Kossuth és a 48-as Párt között igen lényegesek tehát a különbségek, mind a politikai elvek, mind pedig a követendő gyakorlat tekintetében. Kossuth következetes 49-es, és a forradalmi megoldások híve ; a 48-asok az 1848-as törvények alapján állanak, a hatalmat alkotmányos úton, választási küzdelemben kívánják megszerezni. Kossuth és a párt között így nem alakulhat ki eszmeközösségen alapuló szilárd és zavartalan politikai szövetség, inkább csak afféle kényszerűség diktálta, olykor folyamatos, máskor csupán egy-egy akcióra korlátozódó együttműködés. Kossuth szigorúan bírálva támogatja a 48-as Pártot ezekben az években. Elmarasztalja a párt vezetőit - főképp a korábbi emigránstársakat: Irányit, Simonyit, Helfyt és másokat -, mert puszta hazatérésükkel elfogadták a kiegyezéses alaphelyzetet, feladták 1849, a Függetlenségi Nyilatkozat eszméit. Bírálja megalkuvó közjogi programjukat, amellyel őt kirekesztik a hazai politikai életből. A pártvezérek súlyos hibájának tartja azt is, hogy eleve elutasítják a radikális, forradalmi megoldások lehetősé-