Ady Endre: Az elhagyott kalóz-hajók (Kézirattár, Budapest, 1977)

E sorok erősen megbotránkoztatták az egyébként elég modern felfogású Tabéry Gézát. „Rettenetes, kaotikus felszínre kerülése a kavargó tudatalattinak - írta róla -, amit bizonyára elősegít az az emlékezés, hogy saját unokahúgát egykor nőül vette - a saját édesapja!... A sorok, amik apjára vonatkoztak, félremagyarázhatatlanok voltak. - Azonnal válaszoltam... Azzal kezdtem, hogy irodalmi ismeretei cserben hagyták, amikor Salomét és Carment nézte testvérének. Az ilyen hölgyek testvérét Borgia Lukréziának nevezik..." Közelebbről megnézve az előbb idézett sorokat, inkább az az érzésünk, hogy Tabéry volt az, aki kezdetleges pszichoanalízissel többet olvasott ki a szövegből, mint amennyi benne van. Alaposan félremagyarázta a levélrészletet, s ebben azóta mások is követték. Pedig a kislány nyilvánvalóan mindössze arról írt, hogy ha az apja valamiképp megakadályozná boldogságát, gyermeki szeretetet mímelve keserítené meg életét... A maguk módján lázadó Carmen és Salome emlegetéséből sem olvashatunk ki többet homályos fenyegetésnél: hozzájuk hasonlóan, ha megsértik, bosszúra is képes. Semmi okunk sincs tehát arra, hogy a népszerű opera emlékével és a bűn apoteózisát hirdető irodalmi reminiszcenciákkal kacérkodó levélből patologikus hajlamokat olvassunk ki. Salome a század elejének különben is divatos hősnője volt, Boncza Berta ismerhette Wilde színdarabját, Richard Strauss operáját, Gustave Moreau épp ekkortájt népszerűvé vált festményét. A bűn apoteózisát a mi irodalmunk is hirdette; a jellegzetesen század eleji gondolat a Saloméról szintén író Juhász Gyula, az induló Babits (Oda a Bűnhöz), Kosztolányi (A bal lator) mellett talán épp a fiatal Adynál kapta a legerősebb hangsúlyt. (Vízió a lápon, Megöltem egy pillangót, Júdás és Jézus, Vér és arany, Gonosz csókok tudománya.) A sort még hosszan szaporíthatnánk. (A bűn más és más aspektusát idézi föl szinte valamennyi említett vers.) Tabéry Gézának egyébként annyiban igaza lehet, hogy a kissé kusza és teljes pontossággal talán nem is értelmezhető levélrészlet szenvedélyes kitörései mögött valóban súlyos apakomplexus húzódik. De a soraiban (és a többi levélben is) megnyilatkozó bátor önleleplezés különösen, ha előítéletek nélkül olvassuk - inkább rokonszenvet ébreszthet. Gátlástalan kitárulkozásai ugyanis, persze a maguk naiv, kamaszlányos módján, közeli rokonai annak az őszinteségnek, amelyet az akkori új magyar irodalom esztétikai és egyben morális forradalom