Ady Endre: Az elhagyott kalóz-hajók (Kézirattár, Budapest, 1977)

strófáiban. Az ide kívánkozó példákat a hajókkal, bárkákkal, vitorlásokkal rendszerint együtt megjelenő és a legtöbbször szintén szerelmes vágyakat és szorongásokat evokáló tenger-verseket is ideértve, bőségesen szaporíthatnánk. [2] 1912 nyarán, több korábbi nekirugaszkodás után, végleg szakított Lédával. Életének is, költészetének is új korszaka kezdődött. A néhány hónapnál hosszabb időt csak ritkán megélt kapcsolataiból a kósza, a kóborló, a kereső szerelmek megrázó lírája született meg. A kósza szerelmek verseinek lírai hőse egyre inkább a „béke és a boldog áhítat" pihentető érzését keresi, azt a „halk tüzet", amit már a Lédát követő első szerelmek egyikétől várt, s még jobban azoktól, akik utána következtek. Van úgy, hogy szkepszissel nézi magát a szerelmet, „egy semmire örök-vágyóság"-nak nevezi férfi és nő „buta és gyönyörű" kapcsolatát (Imádság a csalásért), máskor öniróniával tekint újabb és újabb szerelmeket kereső önmagára (Találkozás egy Senkivel). A romantikus gyökerű „végzetes szerelem" mítoszának átélése után ezekben a versekben most már magát a szerelmet is a megoldatlan nagy emberi problémák közé soroló ellcnmítosz körvonalai kezdenek kibontakozni. Léda után előbb az az asszony gyújtotta a költőt gyorsan ellobbanó lángra, akit az Ady nevet latinosan nőnembe téve verseiben Adának hív. Adát még azon a nyáron egy fiatal lány követte, akinek még nevet sem adott. A valóban nagy szerelem múltat tagadó, múltat felejtető varázsát azonban egyikük sem tudta megadni neki. A harmincöt éves férfi úgy érzi, szerelmeket mulaszt cl, „a kihagyott asszonyok" és a „rövid szoknyában s iskolás könyvekkel" szerelemre induló leánykák után vágyódik, de vágyait állandó szorongás kíséri. Jó néhány verse az öregedés félelmeiről ad hírt, a rettegésről, hogy immáron örökre becsapódtak előtte az ágyasházakhoz vezető ajtók (A kiürített ágyasház, Oh, nagyszerű szerelem, És schogyse vagyok, Téli alku szememmel).