Miklóssy János: „Elzúgtak forradalmai...” (1849–1875) (Képes bevezető a magyar irodalom világába, Budapest, 1991)

Jókai demokratizmusa, népiessége nem Petőfi-szabású, Aranyét sem közelíti meg, de mindenképpen magasabb rendű regényíró kortársaiénál. Helye kétségtelenül irodalmunk legkiválóbbjai sorában szerepel. MADÁCH IMRE Madách Imre (1823—1862) főműve, Az ember tragédiája (1862) afféle „pálma a Hortobágyon" irodalmunk történetében. Műfaji előzményei világirodalmiak, a romantika világszemléletéből támadt jellegzetes lírai-drámai alkotás, poème d'humanité. Az Úrhoz és Luciferhez hasonlóan mérkőzik az „isteni" és az „ördögi", a Jó és a Rossz — az ember birtoklásáért Lamartine vagy Hugo, Quinet vagy Vigny rokon tematikájú műveiben is. A kortárs Csengery Antal ugyanakkor — nem egyetlenként — Goethe Faustjának, illetőleg Byron Manfrédjának költői-gondolati visszfényét vélte felfedezni benne, s így gondolkozott kezdetben Arany is, félbeszakítva a kezeihez juttatott kézirat olvasását. Ezzel szemben az elsorolt és velük rokonságot tartó opuszok (gondos filológiai vizsgálat bizonyítja!) legfeljebb ösztönzően hatottak Madách művére, és az semmiképpen sem utánérzése az említetteknek. A „kozmosz" titkai tárulnak az olvasó elé a Tragédia olvastán, a természeti-anyagi világ problémái az első három, mindenekelőtt a harmadik színben. A negyediktől a tizennegyedikig sorjázó színek a világtörténelem „uralkodó eszméit" jelenítik meg képfüzér formájában, mindegyiket saját koruk viszonyai és lehetőségei között vázolva fel. A tizenötödik szín a természeti és az anyagi világ végső kérdéseinek megfogalmazását tartalmazza, s egyszersmind az erkölcsi konzekvenciák számbavételét. Talán mondanunk sem kell, hogy a Tragédiajeleneteiben az '50-es évek nemzedékét (tehát a Madáchét) foglalkoztató eszmék méretnek meg, a természettudományok nagyarányú felfedezései hatását magukba szívó filozófiai elméletek, az idealista világképet mindinkább kiszorító biológikus-pozitivista emberszemlélet és a forradalom után útját kereső liberalizmus.