Miklóssy János: „Elzúgtak forradalmai...” (1849–1875) (Képes bevezető a magyar irodalom világába, Budapest, 1991)

Kezdetben történelmi regényei sorjáznak (Erdély aranykora, 1851; Török világ Magyarországon, 1852—53; Fehér rózsa, 1854; Janicsárok végnapjai, 1854). Az '50-es években nagy a történelmi tárgyú művek keleté; részben a sivár jelentől való elfordulás, másrészt a nemzeti öntudatot ért sérülés motiválja a dicső múlt felé fordulást. A felsorolt alkotások „történetisége" azonban inkább csak külsőségekben érhető tetten. A történelmi félmúltat, a magyar reformkort témaként választó regényeinek, az Egy magyar nábobnak (1853—54) és a Kárpáthy Zoltánnak (1854) irodalmi értéke az előbb említettekével nem mérhető. Szentirmay Rudolf, Kárpáthy Zoltán eposzi méretű hősök, dehát olyan a kor is, amelyben éltek, nagyszabású célkitűzésektől terhes, kimagasló emberi teljesítményekben bővelkedő. Jókai hisz, szeretne hinni benne, hogy a regény lapjain életrekeltett birtokos nemesi figurák a továbbiakban sem nélkülözik megcsodált szerepüket az elnyomatás korának jellemapasztó viszonyai között. Mellettük jobbára epizódalakokként (mint a Jókai-regények sokaságában) jelen vannak a nép képviselői is, szekeresgazdák, kisiparosok, hajósok, kereskedők, polgári fejlődésünk letéteményesei, akik nélkül az ország kapitalista átalakulása elképzelhetetlen. A romantikus cselekményszövésbe anekdotikus alakok és zsánerképek vegyítenek realista elemeket. Jókai az anekdota tudós ismerője (1860-ban A magyar néphumorról tartotta akadémiai székfoglalóját), mestere a műfaj felhasználásának. Nemcsak az élőbeszéd utánozhatatlan természetességét tanulja meg belőle, hanem — például az Egy magyar nábobban — az egész történést erre építi fel. „Semmi népleírás — írja — oly jól nem rajzolja meg a nép életét, jellemét, uralkodó eszméit, mint ahogy az képes önmagát rajzolni — adomáiban" . A regénytechnika magyaros jelleget kap ezáltal, s regényírásunk levetkezi a még Eötvösnél is észlelhető nyugati, főként francia sablonokat. A műfajnak ez a sajátos magyar változata mintegy közbülső helyen áll a nyugati regény és a népies eposzt megteremtő Petőfi és Arany poétái törekvései között. Az '50-es években Jókai működése rendkívül sokágú. Regényei, novellái mellett drámákat is ír (Dózsa György, 1857), a francia romantika tanítványa, ám e nemben írt művei nem érik el regényei színvonalát. Annál jelentősebb publicistaként! Szerkeszti a Délibáb című folyóiratot, egyik oszlopa a renkívül népszerű Vasárnapi Újságnak (itt alkotja meg az Üstökösben alteregójává avanzsált Kakas Márton figuráját) és a Magyar Sajtónak. Frenetikus sikereit azonban élclapjaival, a Nagy Tükörrel és főként az Üstökössel aratja. Figyeljünk csak a kortárs reflexióra: „Petőfivel elveszett nemzetünk költője — olvashatjuk. — Azóta nem volt, aki nekünk énekeljen, aki hangot adjon érzelminknek, óhajtásainknak s örömeinknek. — Egy sereg új és nem új dalnok jól és rosszul zengicsélt ugyan, de mindig éreztük a ,költő', hiányát. Arany és Tompa elhallgattak vagy csak maguknak daloltak. — Egy költőnk volt pedig nekünk, kit mindenki ismert és mégis senki sem ismert; tán magamagát sem ismerte... Még nevet is adott magának... ,Kakas Márton'... s addig tréfált, hogy íme egyszerre a ,nemzet költője' lett. Igen. Avagy ki érzi meg e nemzetnek minden érlüktetését, úgy mintha éjjel-nappal rajta tartaná a kezét e nemzet üterén... kinek van hangja azonnal fájdalomra, s örömre, ha kell?... A költő tiszta hivatása, kötelessége ez... íme a nemzet költője: ez Jókai! Más ne tartson e névre most igényt! " (A Nép Újsága, 1859. dec. 4.) Legtermékenyebb, jelentős opuszokban leginkább bővelkedő korszaka a '60-as, '70-es évek fordulójára esik. Ekkor jelenik meg A kőszívű ember fiai (1869), a szabadságharc pró-