Miklóssy János: „Elzúgtak forradalmai...” (1849–1875) (Képes bevezető a magyar irodalom világába, Budapest, 1991)

Újabb irodalomtörténet-írásunk ellenérzéssel reagál literatúránk történetének a történelem cezúráira támaszkodó periodizálásra. Jogosan, az irodalom históriáját művészi szuverenitásának szem előtt tartásával kell vizsgálnunk, másként az — miként az 1950-es években is — könnyen a történetírás, még pontosabban a politika példatárává silányulhat. Dilemmát okozott mindez a megrajzolandó kornál is. Hol a kezdete és honnan datálhatjuk a végét? A forradalom vereségétől, 1849-től? De hisz Petőfi kivételével az előző korszak valamennyi jelentős szereplője túlélte a világosi fegyverletételt, sőt többségük életműve — hivatkozzunk Aranyra, Keményre, Tompára, Vajdára, Madáchra, Jókaira — ezután borul virágba. Nincs másként irodalmunk művészi irányzatai tekintetében sem. A népiesség továbbra is uralkodó faktor, Arany remekművei jóvoltából; tovább él, sőt újjáéled a romantika Jókai (és Kemény) regényei által; teret nyer a realizmus, az előbbiek és Gyulai Pál kiváló regénye, az Egy régi udvarház utolsó gazdája (1857) érdeméből. Ha pedig a különböző szakágazatok tudósai, főként történészeink működése felől közelítünk a korhoz, úgy tűnik, mintha mi sem történt volna. Azért valami mégis történt! Eltűnt Petőfi s vele a népies ségen túllépő, annak vívmányait megőrző költészet. Igaz, a kor — az önkényuralom korszaka — nem is ad lehetőséget a Petőfi képviselte forradalmi poézis művelésére. De: történik valami a népiességgel is. Arany és Erdélyi János, az irányzat nem forradalmár, hanem demokrata képviselői, helytállók a forradalom idején, a változott viszonyokhoz igazodón jártak el. Arany a népiesség elméletét és gyakorlatát az abszolutizmus korában is a legmagasabb fokon képviselte, a lényeget őrizve meg belőle; mindez az epigon népiesség korában hatalmasan megnöveli magányosságát. És: vállalja Erdélyi is, Petőfi költészetéből (róla írt tanulmánya a tanúság) elfogadja mindazt, ami a forradalmi tartalomtól mentes népiesség igényeinek megfelel. Korszakunkban tehát a forradalom a fő rendező elv. A forradalom bukása döntő befolyást gyakorol életre, irodalomra, Magyarországon éppúgy, mint Európa-szerte. A forradalom után mindennek más az akusztikája, nézőpontja. Időszakunkra sem stílusirányzat, sem alkotó nem nyomja ilyen meghatározó módon bélyegét, ezért választottuk kötetünk címének Petőfi híres sorát: ,,Elzúgtak forradalmai... ". 1848 előtt a polgárosodást, a nemzettéválást a nép közreműködésével, sőt — Petőfi esetében — vezetésével kívánta véghezvinni a népiesség koncepciója. Az '50-es években már felülről óhajtották polgárosítani a népet a helyette gondolkodók, főként annak felső rétegeit. Az 1848 előtt még összhangban volt nemzeti és szociális problematika — mint már láttuk — előnytelen változást szenvedett az utóbbi rovására. Vajda János, aki változott időkben is hű igyekezett maradni '48 és Petőfi szelleméhez, ezt nem hagyja szó nélkül: ,,Ez idő szerint — írja 1863-ban — hasonlíthatatlanabbul hátrább állunk e tekintetben, mint 1848-ban állottunk... Nem! A nép kérdéséről nem tud senki, nem akar tudni senki... A társadalmi reformról, társadalmi eszmékről nem beszéltek. Igaztalan volnék, ha eltagadnám, hogy egy eszme mégis él kebletekben, hatalmas eszme, a nemzetiség. De csak egyedül. Nincsenek ott a nagy ellensúlyozó eszmék: az egyenlőség és testvériség. Tehát ott vagyunk, ahol régen voltunk!" Jókai héroszokat sorakoztat fel a dicső előidőkből, az azokban nagyon megfogyatkozott kortársai felvillanyozására. Kemény ezzel szemben cikksorozatában, az Elet és Irodalomban éppen arra int: nemességünk, értelmiségünk jobban mélyüljön el a história, a természettudományok búvárlatában, fellengzős álmaiból való kijózanodás céljából. A nemzetnek — amely a reformkor idején irodalomtól, publicisztikától „égberontó" tet-