Miklóssy János: „Elzúgtak forradalmai...” (1849–1875) (Képes bevezető a magyar irodalom világába, Budapest, 1991)
Irodalmi viszonyok „A NEMZETNEK ÉLNIE KELL" A fennmaradásunk érdekében történő munkálkodás úgyszólván egyedüli lehetséges területe a kultúra, az irodalom, a sajtó — az évek múltával mind többen vélekednek így a nemzet sorsáért felelősséget érzők közül. „Aztán most köteles minden ember — írja Szász Károlynak Gyulai Pál —, ki nincsen kompromittálva bármily irodalmi vállalatot pártfogolni, midőn minden módot elkövetnek, hogy az irodalmat és nemzetiséget semmivé tegyék" (1850. máj. 11.). Ám az újrakezdés tengernyi buktatóval jár. Szellemi és társadalmi életünk Világos után bekövetkezett zűrzavara sokszorosan rányomja bélyegét irodalmunkra. A magyar irodalmi élet addigi értékrendje felborul. A nagyok elhallgatnak: Leteszem a lantot. Nyugodjék. /Tőlem ne várjon senki dalt. I — tolmácsolja sokuk érzését Arany János. Akiknek bujdosniuk kell, örülnek ha nevük is feledik. A „forradalom előtt is ismert kapacitás"-ok egyike-másika, mint Erdélyi János, akiket a közelmúlt eseményei nem „kompromittáltak", viszolyogva szemlélik a „Nagy Ignác-i Hölgyfutár néhány csatlósá"-t és „a történetrontó Szilágyi Sándorral" „kófic napi irodalom körül" kuktálkodó „néhány ifjú"-t „jobb könyvkeletet s egyebet várva, jó reményben élnek, s addig akárminő színezetű írókhoz csatlakozni tartózkodnak". A dirigensi pálca tehát — legalábbis átmenetileg — a dilettánsok kezébe kerül. Többüket — mint azt Podmaniczky Frigyestől tudjuk — a politikai, közéleti pályák bezárulta (szerepet itt csak kollaboránsok vállalhattak) csábított az irodalom, hírlapírás terére. „Voltak évek — írja erről az időszakról Vajda János —, melyekben a haza ifja, örege úgy nekiesett a versírásnak éspedig hazafiságból, mintha azt hitte volna, hogy versekkel meg lehet menteni a hazát!" Az évtized legnépszerűbb irodalmi irányzata a Petőfi-epigonoké. Harsogó magyarkodás („a hont ordítva szeretés"), provincializmus, Petőfi kevéssé sikerült hasonlatainak és félreértett költői magatartásának utánzása jellemzi költészetüket. Sokuk az ihletet a mámorban keresi, bordalaik nyomán valóságos „korhely-líra" támad (Lisznyai Kálmán egyenesen Magyar boristenítő dalokat ír). A tehetséget önteltséggel pótolták, a „modor rakoncátlanságával", különcködéssel kendőzték az eredetiség hiányát. Népszerűségük okát a korviszonyokban kell keresnünk. Az '50-es évek eleje a honfibánat, a cigánymuzsika melletti sírvavigadás kora. A Bach-korszak németesítő törekvéseivel szemben kibontakozó nemzeti ellenállás is a petőfieskedők, epigonok ügyét segíti egy ideig. A magyar társadalom többsége, élén a középnemességgel, tüntetve pártol mindent, ami magyar, a hazai ipar termékeitől kezdve az irodalomig. Mindég örvendek, ha új magyar könyvet kapok... Nem bánom, ha rossz is, csak magyar legyen — fejtegeti Szigeti József Falusiak (1858) című népszínművének egyik nemes figurája. Okkal írja hát Kazinczy Gábor:
