Kerényi Ferenc: Petőfi és kora (1842–1849) (Képes bevezető a magyar irodalom világába, Budapest, 1993)

Érintkezési pontok a politika és az irodalom között A reformellenzék nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy tettre váltsa az ábrándok legnagyobbjai és legszebbikét, a polgári nemzetállamot. Az érdekegyesítés táborának volt véleménye, javaslata, ha tetszik, „receptje" a valóságábrázolásról éppúgy, mint a divatról, a nemzeti filozófia lehetőségéről éppúgy, mint a vasárnapi szórakozás mikéntjéről. A polgári nemzetállam gerincét alkotó „nép", a polgárok közössége csakis a nemesi előjogok bástyáinak lebontásával és a tegnapi jobbágy szabad polgárrá emelésével — a szónak „citoyen" és nem „bourgeois" értelmében — alakítható ki. A magyar liberalizmus népfogalma tehát nem a társadalmi osztályok antagonizmusán alapult. Ellenkezőleg: a nagy nemzetábránd érdekében az osztályszempontok helyébe erkölcsi követelményeket léptetett életbe a nemzethez tartozás megállapítására. Azaz: tagja annak mindenki, ha — erejéhez, tehetségéhez, képességeihez mérten — dolgozik, küzd, fáradozik a nemzetszintű közösség javára. S nem az, viseljen bármilyen fényes történelmi nevet, rendelkezzen bármekkora vagyon fölött, ha mindezt tenni elmulasztja. 5 nem csak dicsőké a haza; A munkás pór, szegény, De észrevétlen, dolgozik A hon derűi et én. — az idézett sorok Vörösmarty programverséből, a Honszeretetből valók (1843). Mivel a népfogalom ilyen értelmezése, tágítása a liberális nemesi politikusok és nemesi értelmiségiek részéről indult meg igen hatékonyan, együttjárva a parasztság megtartó erejének felfedezésével, hamar készen álltak a konzervatív vádak az irányköltészet vitájában. Császár Ferenc cikksorozata, a Gondolat-töredékek a divatos magyar népszínművekről (Életképek, 1844) hiába idézi a német esztétikust, August Wilhelm Schlegelt mottóként, nem igazából esztétikai érveléssel utasítja el a népszerű színpadi műfajt: „A népszínműveknek anyagul szolgáló nemzeti élet alatt azonban (...) nem értem a magyar nép söpredékének bűneit, nem a durva és bárdolatlan népsalak egyedeinek félvad szokásait (...) őrizkedjék a költő, hogy országban, hol a nép még előjogosak- és nem-olyakra van különözve, azok közt egyrészről az utálat, másikról az agyarkodás, irigység magvait ne hintse el; mert — s ezt ne feledje soha — nem egyedül politikai iskola a színpad!" Egy év múlva, 1845-ben a Budapesti Híradó — Eötvös regénye, A falu jegyzője ellen támadva — szinte szó szerint megismételte laptársa vádjait: „A főérdeket a társaság [=társadalom] alsó rétegének juttatja, mártíri koronával tüntetve fel s a tűrő erény glóriájában minden aljasságot, midőn másfelől a kiválóbb állás emberei a nevetségesnek, minden gyarlóság, rosszaság, sőt bűnnek képviselőivé tétetnek." A líra terén Vörösmarty csaknem minden esztendőben megírta a maga nagy világnézeti