Kerényi Ferenc: Petőfi és kora (1842–1849) (Képes bevezető a magyar irodalom világába, Budapest, 1993)

tai közé, tény, hogy a Dicsőséges nagyurak keltette közhangulatnak szerepe volt abban, hogy a rendek március 18-án a jobbágyfelszabadítő törvényjavaslatot minden vita nélkül fogadták el. A pesti forradalom Petőfijét a Nemzeti dal és a Dicsőséges nagyurak tehát együtt jellemzi; szépen jelképezve, hogy március idusán a liberálisok és a radikálisok elveik feladása nélkül, együtt menetelhettek Pest-Buda utcáin. A pozsonyi országgyűlés mihamar elkezdte a forradalom eredményeinek becikkelyezését, a Batthyány-kormányban nemcsak Eötvös József, de a forradalmi erőszak rémképeitől olyannyira rettegő Széchenyi István is tárcát vállalhatott. Vörösmarty Mihály pedig az Előszó című versében (1850—1851 telén), visszatekintve, a liberális reformkor beteljesedésének foghatta fel 1848 tavaszát: Öröm- és reménytől reszketett a lég, Megszülni vágyván a szent szózatot, Mely által a világot, mint egy új, egy Dicsőbb teremtés hangján üdvözölje; Hallottuk a szót. Mélység és magasság Visszhangozok azt. . . Petőfi, aki versben (15-dik március, 1848) és naplófeljegyzésekben is megörökítette a forradalom eseményeit, már március 21-én, Aranynak írott levelében szembeszállt azokkal, akik a változások revolúciós jellegét vitatták, s ezzel természetesen befejezettnek is tekintették a törvényalkotással e változásokat: ,,Sokan el akarják mozgalmaiktól e nevet disputálni, és miért? mert vér nem folyt. (. . .) Én forradalomnak tartok minden erőszakos átalakulást; már pedig mi erőszakkal vívtuk ki a sajtószabadságot és Stancsics kibocsáttatását. Hogy ellenszegülés nem történt, ez csak azt mutaja, hogy az ellen vagy teljesen átlátta tehetetlen gyöngeségét, vagy gyáva volt megtámadni bennünket". Petőfi a Nemzeti dal megírásával teljességgel eleget tett a „nemzeti költő" feladatának, neve ekkor a költészettel vált egyenértékűvé. Március 15. szép — és alkalmi — egysége mihamar felbomlott: kísérlet a zsidók és a céhlegények kirekesztésére a nemzetőrségből Pesten, antiszemita pogrom Pozsonyban, a republikánusok inzultálása vörös szalagjaik és kokárdáik miatt — a márciusi ifjak, szinte máról holnapra, felforgatók lettek a megrémült bürgerek és a vidéki táblabírák szemében. Béklyózták őket korábbi illúziók is: azt hitték, s ebben osztoztak a liberális ellenzék vezéreivel, hogy a polgári szabadságjogok megadása feloldja a faji, nemzetiségi ellentéteket. Május 21-én Jókai így jajdult fel az Életképekben: „Mi magunkat igen hosszú ideig csaltuk. Azt hittük: hogy népünk van. Pedig nincs." Petőfi, aki sohasem titkolta republikánus meggyőződését (a nemzetőr-költőről készült, ismert Barabás-metszeten is korona nélküli címerkokárdát látunk a mellén), március végén megírtad királyokhoz című versét, a híres refrénnel: „Nincsen többé szeretett király!" A magyar és német nyelvű röplapon terjesztett költemény olyan időpontban jelent meg, amikor az udvar és az uralkodó halogatta a magyar kormány kinevezését, a pesti nép pedig a teljes függetlenséget követelte. Vidékre azonban, ahol a márciusi ifjaknak számottevő bázisuk amúgy sem volt, csak áprilisban, az udvar meghátrálásának, a Batthyány-kormány Pestre érkezésének hírével együtt érkezett meg a vers, s a forradalom eredményeinek szentesítése újabb tápot adott országszerte a jó király illúziójának. így nem csodálkozhatunk azon, hogy április 23-án egy hajdúböszörményi nemzetőr Honfi szózat címen ellenverset közölt, amelyben a hazaszeretet mellett a királyhűséget jelölte meg a magyar néplélek legfontosabb tulajdonságaként. . .