Kerényi Ferenc: Petőfi és kora (1842–1849) (Képes bevezető a magyar irodalom világába, Budapest, 1993)

olajképen. Nemcsak a festési technika változott: az átélt esemény emlékművé, a vízfestmény-vázlat a reformkor főszereplőinek csoportos portréjává alakult. Ennek megfelelően olyanok is megjelennek rajta, akik igazolhatóan másutt voltak ezen a napon vagy még alig-alig kezdték meg a nyilvánosság előtti pályájukat. A festmény 1864-es, végleges változatán balról a negyedik alak a háttérben, más írók társaságában — Petőfi Sándor, aki a valóságos térben és időben ez idő tájt arra készült, hogy ősszel folytatja tanulmányait a pápai kollégiumban, de aki nélkül a megfestés pillanatában, a szimbolikus térben és időben a nagy történelmi-nemzeti tabló immár nem volt elképzelhető. 1842. május 22-én költőt avatott az Athenaeum: A borozó című vers alatt még a Petrovics Sándor név állott. Az idézett Toldy Ferenc, az első, modern értelemben vett magyar irodalomtörténész, a romantikus triász tagja nem vett részt azon a pesti találkozón, amelyen — 1842 karácsonyán — Petőfi személyesen is megismerkedett az Athenaeum szerkesztőivel, Bajza Józseffel és Vörösmarty Mihállyal. így élő benyomása sem lehetett a fiatal költőről, aki ez idő tájt még leginkább nevének véglegesítésével volt elfoglalva: színészként Rónairól Borostyánra változtatott, Pesten Pönögei Kis Pál néven mutatkozott be, de már 1842-ben megjelent családnevének magyarra fordított változata: Petrovics - Péter fia — Petőfi (a) — Petőfi — Petőfy. Azon a napon pedig, amikor Toldy beszéde elhangzott a Kisfaludy Társaságban, a húszéves poéta, mint a Szabó József és Török Benjámin vezette színtársulat tagja, esti fellépésére készült a Király Sándor polgár által épített kecskeméti játékszínben. És minden bizonnyal ugyanabba a színházba ballagott barátja is, Jókai Mór joghallgató. Nagyszalontán Arany János másodjegyző és Szilágyi István rektor szokásos esti vitáik egyikét folytatták: ideje volna-e félretenni az előbbi fogadalmát, hogy tudniillik: ,,. . .föltettem magamban, nem olvasni többet, hanem élni hivatalomnak, családomnak, lenni közönséges ember, mint más." 1842—1849. Kiállításunk és képes bevezetőnk évköre Petőfi Sándor költői pályája a nyilvánosság előtt. A nyitódátumot illetően tehát Barabás igazát valljuk, a költőavatás gesztusát és időpontját választva korszakhatárnak. És az időszak végén is ez a törékeny fiatalember áll, amikor eltűnik szemünk elől a segesvári csata utáni menekülés pánikos forgatagában. Eltűnik, de egyszersmind belép a világirodalomba. Heinrich Heine még nem tudta, hogy Petőfi örökre elhallgatott, amikor leírta róla 1849 nyarán: „. . .olyan költő (. . .), hogy Németországban senkit sem állíthatnék melléje; nekem magamnak is csak néhány olyan természetes hangom van. . ." A nagy német költő szavára pedig — egy évszázad múlva — a francia Paul Éluard felelt: Petőfi már örül vértelen küzdelemnek Győzelmes bűntelen nyarakat énekelhet Csatáz bár egyre még s ontja ő egyre vérét Hogy haljunk szabadon legyen mindig reménység A szegények reménye a mézed Magyarország. (Illyés Gyula fordítása)