Kerényi Ferenc: Petőfi és kora (1842–1849) (Képes bevezető a magyar irodalom világába, Budapest, 1993)
. . . Az ifjú mostan megy szeretője után. . . S most megy gyilkolni a zsivány. Fönséges éj! A ciklus „titkát" — mint említettük — még nem fejtette meg a Petőfi-kutatás. Annyi azonban nyilvánvaló, ha egymás után olvassuk a Felhők darabjait, hogy a menekülés, a halálvágy, az élet és a cselekvés értelmetlenségeinek helyét egyre inkább a felismert és vállaltan magányos, sőt mártírrá váló költő-próféta sorsának elfogadása, mi több: egyfajta dühös zsarnokellenesség, egyelőre céltalan tettvágy foglalja el, amely Az őrült világot felrobbantó indulatával azonos. A ciklus végére eddig jut el Petőfi, és igen fontos, hogy a XLVI. versben az átokként megfogalmazódó indulat egy ünnepélyes, áldást kérő hangvételre változik. Petőfi közéleti verstípusának híres maestoso-fináléi indulnak innen. Új motívum az öregedéstől való félelem, ami — túl az első megdöbbenésen — szintén a gyors, elhatározó cselekedetre indít. A Felhők-korszak életérzését általános irodalmi érvénnyel megfogalmazandó, Petőfi kísérletet tett a másik két műfajcsoport újbóli birtokbavételére is. A hóhér kötele című regény meg a Tigris és hiéna című dráma (mindkettő 1846 elején született) érdekes kísérlet, lírai át- meg átszövöttségüket azonban kár lenne tagadni. Andorlaki Mátét a költő önéletrajzi vonásokkal is felruházta; ő is, fia, Bálint is adalék a romantikus próféta-mártír természetrajzához. A nemzedékekre átkígyózó bosszú motívuma, a véletlenek nagy cselekménybonyolító szerepe, a környezetrajz zsánerfigurákkal való benépesítése (a regény legelevenebb alakja Hiripi Gáspár, a részeges színtársulati súgó), a lélektani motivációt helyettesítő „egyszer fent, másszor lent"-életfilozófia azt mutatják, hogy a regénytechnika, a prózai epika nagyformájához szükséges szerkesztőképesség nem volt birtokában a költőnek. A Tigris és hiéna — az elutasított és megsemmisített Zöld Mara-dráma (1845) után — az egyetlen olyan befejezett szövegemlék, amely a hajdani színészt drámaíróként mutatja be. Petőfi valóban ismerte a színpadot: díszletutasításai megvalósíthatóak; a dráma legjobb szerepe, Sülülü udvari bolond pedig saját egykori szerepének, Shakespeare bolondjának egyenesági szellemi leszármazottja. A 12. század trónviszályaiba helyezett vérgőzös világ figurái kisszerű erkölcsi relativizmust sugallnak, az ország érdekei fölé helyezett egyéni, családi érdekek szövevényének ábrázolásával, amelyek fölött hiába trónol a vak, jószándékú király, II. Béla. Annak a szaggatott, egy vers szerkezetét egy-egy metaforára építő, a strófikus kereteket felbontó lírai technikának a regényben és a drámában a „styl coupé", a „vagdalt prózastílus" felel meg, amelynek ugyan voltak világirodalmi előzményei és párhuzamai, de a magyar kortársak annyira szokatlannak találták, hogy már Petőfi első novelláját, az 1845-ben közreadott A szökevényeket is inkább vázlatnak tekintették. Vahot Imre feljegyezte, hogy a Tigris és hiéna próbáin a színészek furcsálkodva tanulták rövid, pergő, sajátos gondolatritmusú szövegüket. Példánk a II. felvonás 2. jelenetéből való: Saul: S most mi a szándékod? Predszláva: Bosszút állani. Saul: Kin? Predszláva:Mindazokon, kik boldogtalanná tettek. Saul: Kik azok?
