Kerényi Ferenc: Petőfi és kora (1842–1849) (Képes bevezető a magyar irodalom világába, Budapest, 1993)
Jaj, be bús ez a harangszó! Neked harangoznak, Kedves, hervadt rózsaszála Tizenöt tavasznak! S hogy a költő kísérletezik, eszköztárának megújítását is várja a soha-be-nem-teljesedő, posztumusz szerelemtől, bizonyítja az öngerjesztő ihlet (az ismételt temetőlátogatás, a január közepi beköltözés Etelke egykori szobájába), a versformák és -mértékek tudatos sokfélesége. Petőfi a Cipruslombokban a romantikus líra lehetőségei közül kipróbálta a — témához nem kimondottan illő — kozmikus képalkotást is (az En vagyok itt. . . világkatasztrófája), de megszólalt a romantikának egy sajátos, letisztuló, már-már összetéveszthetetlen hangján is: Mi szép, mi szép volt a halotti ágyon! Mint hajnalban ha fényes hattyú száll, Mint tiszta hó a téli rózsaszálon: Lengett fölötte a fehér halál. (Ha életében. . .) Nagyon jellemző, hogy a konzervatív kritikusok ezt a ciklust tartották Petőfi addigi négy kötete közül a legjobbnak. Nádaskay a Honderűben ,,valódi költői ihletés szerencsés szüleményéinek nevezi, minthogy „az egészen a földinek, a salakosnak semmi nyoma". A költő-vetélytársként is érdekelt Császár Ferenc az Irodalmi Őrben, az Életképek melléklapjában közölt, említendő tanulmányában elismerte Petőfi tehetségét, mi több, olykori zseniaalitását, de ezúttal őszintétlenséggel, ebből folyó hamis pátosszal vádolta, a formakísérleteket pedig verselési, képalkotási gyarlóságnak, a forma elhanyagolásának minősítette. Ezzel a kritikai állásfoglalással végképp nyilvánvalóvá vált, hogy két, homlokegyenest ellenkező értékrend, két világ áll itt szemben egymással — egyelőre esztétikai és tollértékben. „. . . elhagyta hivatalát, és azóta [1845 eleje] olyan függetlenül él, ahogy mindig óhajtott és szeretett élni. Jelszava: » Koldustarisznya és szabadság « " — írta Petőfi utóbb, 1846-ban német nyelvű önéletrajzában arról a pályafordulatról, amelyet 1845 tavaszán hajtott végre. Az új, szabad életforma anyagi biztosítékát az a Vahot Imrével kötött megállapodás jelentette, amely szerint „a közkedvességű költő, Petőfi lantja a három divatlap közt egyedül a Pesti Divatlapban fog zengeni, mégpedig minden szám hozand tőle egy-egy víg vagy komoly költeményt." A felvidéki út (1845. ápr. 1.—jún. 24.) nem elsősorban azért jelentős, mintha Petőfi megdöbbentő-meghatározó új élményeket szerzett volna a korabeli társadalmat feszítő gondokról — zömmel nemesi vagy polgári értelmiségiek körében forgott. Az utazáshoz köthető 12 versből egyetlenegy, az Eperjesen írt Magyarország szól az éhínségről — szemben például a négy, természetlírához sorolható verssel. Az ünneplés, a siker (ideértve az eperjesi ifjúság fáklyászenéjét és a rimaszombati táblabíróvá választást is) megválaszolta a költő-lét hamleti kérdését. Az Uti jegyzetekkel Petőfi prózaíróként is jelentkezett az irodalomban, sőt kedvet kapott az eddig nem művelt drámai műfaj birtokbavételére: Pestre már a Zöld Marci megírási tervével érkezett vissza. Ez újabb vádat támasztott ellene; a Honderű prózában, Szemere Miklós versben fogalmazta meg, hogy:
