Taxner-Tóth Ernő: Kazinczy és kora (1750–1817) (Képes bevezető a magyar irodalom világába, Budapest, 1987)

Eredmények

olvasni örömöm vala, meggyőzhetetlen kívánság szállott-meg, a többit is olvashatni; mert valóban a Te énekeid nem szokott hangicsálás a Magyar Helikonon. Nagy gyönyörűséggel láttam azokban a Horátz, Matthisson s Salis, s Virág és Kis tanítványát, s nyelved olly szép, olly nemes, hogy azt csudálni fogja a Haza. Te engem Mesterednek nevezel. Hamis tettetés nélkül s igaz örömmel nyomom vissza homlokodra a szent hoszorút, s azt vallom, hogy'az Téged illet, nem engemet. Elég dicsőség az nékem, hogy Te engem szeretsz. Tovább, édes barátom, tovább a szerencsésen futni kezdett úton; Virág, Kis és Dayka, kiket elsőknek tart nemzetünkben minden a kinek ízlése van, örömmel fogadnak el szent koszorújokban . .. Nem lehetünk egészen biztosak, hogy Berzsenyi felhőtlen örömmel olvasta e jóindulatú sorokat. Kazinczy nagylelkű ajánlatát kéziratának kijavítására így fogadja: A' ditsőség ösztöne tulajdona a'szebb lelkeknek, de a'böltsnek láng pillantása alatt hiúsággá olvad. - Egy igen érzékeny jelenést, egy igen szent innepet jegyzett az Urnák Levele az én életemnek Napkönyvében, s nem szégyenlem meg vallani, hogy « egy pár forró férfiúi tseppet nyomott ki szemeimből; de érzem, hogy az nem a' ditsőség tsiklandásának munkája, hanem a' jó szándék jutalma és a' jók öszve találkozásának andalodása - Ez az én érdemem, 's ditsősségem! Ugy vagyon, nem maradt elrejtve az én jó igyekezetem 's törekedésem! Ezen gyönyörű szempontból magyarázom én egyedül azon szíves hajlandóságot, mellyel az Ur musámat öleli, kegyeli, lantomat koszorúzza. Nem múlhatnak el az illy szempillantások mélly bényomás nélkül, sem az illy bényomás következések nélkül. ígérem, hogy mind azon időm, mellyet magamtól, feleimtől, szorosabb függezeteimtől elragadhatok, a' Tudományoké, Hazámé. Egy olly Férj fiúnak serkentése, kinek Ítéletét úgy nézem, mint egy egész Nemzetnek szavát, le kötelez engem . . . Hogy Orthographiám és interpunctióim hibások, igen tudom; ennek oka az én tanulásom módjában és characteremben van. Nékem oskolai tudományom nints; mikor nékem azt még tanulni kellett vólna, már én akkor Horátzzal és Gesznerrel társalkodtam, korán nagy tárgyak ragadták el figyelmemet, és azt többé kissebbekre függeszteni nem tudtam. A második s tán helyesebb oka ennek az én szüntelen izgó, és kalóz elmém, mellyet én tsak úgy tudok huzamos figyelemre szoríttani, ha azt az ő tárgyában egészen elmerittem és mint egy bele fojtom, de ezt kitsinnél telljességgel nem tehetem; míg az óda reptével héjjáz, addig hívem, de ha azt egyszer írni kell, kezemtől hirtelen elpártol, . . Egy évvel később Berzsenyi úgy érzi, hogy tartozik önmagának és Kazinczynak egy tudós igényű verses levéllel: Az a józanság, melly elömli mivedet, S mellytől te félsz, nékem leg szebb poésis. Mit ér a szép virág gyümöT s nélkül? Mit a bölcsesség a bézártt ajakban? S oh, édes az nékem, midőn Kazinczy Ugy szóll, mint egy böltsnek kell szóllni honnyához! Midőn az erkölts vész, s reánk veszélyt kiált. . . . Érdekessége e nagy gonddal szerkesztett episztolának, hogy Berzsenyi tulajdonképpen saját eszméit tulajdonítja Kazinczynak: 68