Taxner-Tóth Ernő: Kazinczy és kora (1750–1817) (Képes bevezető a magyar irodalom világába, Budapest, 1987)

Eredmények

Csokonai Vitéz Mihály; Lilla. (Nagyvárad, 1805.) Lilim! Én téged még most is halálból szeretlek; még is Lilim, ah szeretett Lilim! ez a levelem utolsó - hozzád az életben ... - /4/z, édes de múlandó remény! múlandóbb a hajnalnál, vagy a hajnali harmatcseppnél, melyet az első napsugár száraszt ki a fakadó rózsabimbónak öléből. Mely bizonytalanok az embernek minden történeti! miként nem tudja a halandó szív, hogy az ő legkedvesebb öröme: lépés a keserűségre! hányszor szerencsétlen a legtisztább, a lehivebb szeretet! - Lili többé nem enyém. Lilinek vége van, vége minden én reménységemnek, az én szívem, az én lelkem, az én életem, ismét a holtig való magányosságra, az emésztő búra és titkos nyögésre van kárhoztatva. Én élek s Lilla én reám nézve megholt, - igen is, megholt - örökre megholt ő én reám nézve. . . Nem csupán a próza stílusa csap át néha szinte versbe, de a levél is inkább irodalmi mű, mint őszinte szerelmi vallomás. Természetesen .nem akarjuk kétségbe vonni Csokonai érzelmeinek őszinteségét. A költő számára a szerelem gyakran több a mindennapi vonzalomnál, különösen ha versteremtő erővé válik. Az az igazi vers pedig, amelyre közvetett formában a levél is utal, a Lilla-ciklus egyik kiemelkedő alkotása, A reményhez. Ez a Kazinczy által — elítélően — édeskésnek nevezett nagy vers, amelyet Csokonai az újabb kutatások szerint — első változatban — jóval azelőtt írt, semhogy Vajda Juliannával találkozott volna. Az azonban, hogy itt egy tudatos költői szerepvállalásról és gondos kompozícióról van szó, sem a versek érzelmeinek tisztaságán, erején, sem e rendkívül dallamos költészet egyszerű természetességén nem változtat. A reményhez (Földiekkel játszó /Égi tünemény) pazar sorai mindenkit meggyőzhetnek erről. 61