Taxner-Tóth Ernő: Kazinczy és kora (1750–1817) (Képes bevezető a magyar irodalom világába, Budapest, 1987)

Előzmények - összefüggések

önálló életre kel, a maga belső törvényei szerint fejlődik. A felvilágosodás nagyjai közül a merészen politizáló Voltaire (1694—1778) talán a legszínesebb egyéniség, a „lázadó" Rousseau (1712—1778) a legmélyebb hatású. Érdekes módon egyikőjük sem költőként igazán jelentős. Az új gondolatokat inkább a dráma, valamint az értekező próza, az emlékirat, a levél és a regény közvetíti. A század elején Addison (1672-1719) és Steele (1671-1729) kiadják Angliában híres folyóirataikat, a Tatlert és a Spectatort, s ezzel — Babits szerint — megkezdődik az irodalom demokratizálódása. Rohamosan nő az olvasók száma, és hódít a polgárság műfaja, a regény. Franciaországban a moralista Lesage (1668-1747), Angliában a szatirikus Swift (1667-1745), a kalandokról tudósító Defoe (1661-1731), majd az egész Európát megkönnyeztető Richardson (1689—1761) arat sikert. Aztán jönnek a következő hullám angol regényírói: Fielding (1707-1754), Smollett (1721-1771), Sterne (1713-1768), Goldsmith (1728-1774). Közben Winckelmann (1717-1786) felfedezi az ókor tudományos tanulmányozásának szükségességét, s ezzel előtérbe állítja a klasszikus példákból való tanulás kérdését. Divatba jön a másolás: Goethe weimari háza a mai napig őrzi ennek nyomait, tele van klasszikus képzőművészeti alkotások igényes másolataival. A mesterség megtanulásának kérdése különösen a század második felében kialakuló német klasszicizmusban játszik nagy szerepet, de nem ismeretlen Franciaországban sem, ahol a műalkotás szabályainak kidolgozására már olyan nagy hatású kísérletet ismernek, mint Boileau (1636-1711) munkássága. Esztétikai tanítása szerint a költő „születik" ugyan, de csak a klasszikusok tanulmányozásával juthat fel az alkotóművészet magasabb világába. A kifejezés világosságát minősíti legfontosabbnak, s ennek érdekében mereven elhatárolja egymástól a műfajokat, többek között szabályokba foglalja az idill, az elégia, az óda, a szonett írásának elméletét. Boileau, Voltaire és különösen Rousseau nagy hatása mellett a magyar irodalom elsősorban a német klasszicizmusban keresi a maga követendő példáit. Lessing (1729-1781), Goethe, Schiller (1759-1805) és a filozófus Herder (1744-1803) mellett sok írónkat megragadják Gottsched (1700-1766), Bodmer (1698-1783), Klopstock (1724-1803), Gessner (1730-1788), Matthison (1761-1831) munkái, valamint olyan széles körben népszerű színművek és regények, amelyek szerzőit ma már szinte teljesen elfeledtük. Mária Terézia uralkodása alatt (1740-1780) hatalmas fejlődésen megy át a nagyvárossá nőtt Bécs szellemi élete. A század második felében - Mozart (1756-1791), Gluck (1714-1787), Haydn (1732-1809), Beethoven (1770-1827) működése nyomán — itt található az európai zene fővárosa, s élénk színházi élet alakul ki. A Bécsben élő írók az európai szellemi közösséghez tartozónak érezhetik és érzik magukat. Gerard van Swieten (1700-1772), a királynő háziorvosa, majd fia, Gottfried van Swieten (1739-1803), a császári könyvtár igazgatója körül szellemi igényesség és olyan légkör alakul ki, amely telítve van a kor újabb eszméivel. E téren a későbbi II. József még Mária Terézia életében nagy befolyásra tesz szert, s meg van róla győződve, hogy az idő birodalomátalakító terveinek dolgozik. Az idő, amelynek múlását a XVIII. század hatvanas éveitől Bécsben is felfedezik, hogy aztán az utolsó évtizedtől megállításának a lehetősége legyen hosszú időre az udvar alapvető kérdése. 4