Taxner-Tóth Ernő: Kazinczy és kora (1750–1817) (Képes bevezető a magyar irodalom világába, Budapest, 1987)

Előzmények - összefüggések

István mellett Zrínyi munkásságára. A Szigeti veszedelem huszonhárom sorát hexameterekbe írja át, s később a kassai Magyar Museumban teszi közzé. Költői munkásságának legjelentősebb eredménye a rímes-időmértékes versforma meghonosítása. Ezzel már a harmincas években kísérletezett, de példát mutató Tavaszi estve című költeménye csak 1790-ben jelenik meg Kazinczy Orpheus című folyóiratában. A róla elnevezett „Ráday-strófa" a dalok írásának megkönnyítését szolgálja, s hamarosan elterjed irodalmunkban. Arcképét Klimesch Tamás festi meg, „s oly jól, hogy hívebbet nem kívánhatni. Rézre metszetém Orpheusom elébe . .. — írja Kazinczy — Rádaynak gyermeki ártatlansága, s az a szelíd víg mosoly egészen el vannak benne találva." A főúri környezetből származó költők közül talán Barcsay Ábrahám (1741 — 1806) a legnagyobb tehetség, de barátja és levelező társa, Orczy Lőrinc (1718-1789) a legnagyobb tekintély. Barcsay művelt, katonaévei alatt világlátott ember, sokat észrevesz kora ellentmondásaiból, s ilyen meglepő gondolatokhoz jut: „én is azt állítom / Hogy csak herék vagyunk, régóta tanítom . . ." Állítása furcsa módon arra az osztályra vonatkozik, amelynek érdekeit féltve Mária Terézia 1767-es úrbéri rendeletének ellenzékéhez pártol. 1794-ben viszont tagja annak a titkos társaságnak, amely reformjavaslatok kidolgozására szövetkezik. Pedig Barcsay ahhoz a nemzedékhez tartozik, amely elsősorban megőrizni, nem pedig változtatni akar. Legfőbb értéknek a keresztény és antik hagyományokon alapuló erkölcsi rendet tekinti, s attól félti az embert legjobban, hogy áldozatul esik hiúságának, azaz a kényelmes, csillogó élet kedvéért — amit például Bécsben látott - lemond arról a belső nyugalomról, amelyet az egyszerű, tiszta élet biztosíthat. Verseit, amelyeket gyakran tréfás, kötekedő hang, máskor valami nehezen megfogható mélabú árnyal, elsősorban közvetlen környezetének szánja. Szívesen vállalja a rokokó szellemét, és az ezzel járó antik szerepeket. Töprengéseit gyakran költői levelekbe foglalja, s élete végén ezek egyikében ígv vall: Álom-é az élet? méltán kérdezhetjük, A gyönyörűséget hasztalan kergetjük, Ha futó örömet olykor meglephetjük, A még keservesebb, hogy nem felejthetjük. (De messze Parnassus . . .) Orczy Lőrinc báró, generális, végigharcolja Mária Terézia összes háborúját. Verseinek középpontjában ugyancsak erkölcsi kérdések állnak. Ismeri a felvilágosodás irodalmát, de a keresésre ösztönző gondolkodói kételkedést károsnak tartja. Akárcsak Barcsay, ő is Cato és Seneca bölcsességét félti a modern élet fényűzéseitől. Gyakran állítja szembe a kártékony városi életet a falu idilljével, s ezen az úton odajut, hogy a nép életmódjával rokonszenvez, és a tájnyelv felfedezésére vállalkozik. A bugaci csárdának tiszteletére című versében olvassuk: Csikósok oltárja, juhász kápolnája, Betyárok barlangja, ringyóknak tanyája, Bolhák, egereknek, békák palotája, Dongó légy, darázsok, szúnyogok bárkája! Ki tett téged ide világnak csúfjára? Ki állíttatott fel sok gazdák kárára? Nem vagy te vendégház korcsma formájára Sem jövő sem menő utasok hasznára . . . 24