Horváth Iván - Kőszeghy Péter: A reneszánsz és a barokk kora (1550–1750) (Képes bevezető a magyar irodalom világába, Budapest, 1986)
A reneszánsz
vitázó és térítő iratok és — nem utolsósorban — a Bibliafordítások. A reformáció, tudjuk, a Bibliát tekintette az istenismeret egyetlen hiteles forrásának, s a magyar fordítás kezdettől a hitújító mozgalom legfontosabb céljai közé tartozott. Eleinte néhány prózai részletfordítás és énekelhető bibliai história íródott. Heltai Gáspár kolozsvári nyomdája már a Biblia több könyvét megjelentette korszerű, pontos fordításban. Az első teljes magyar Biblia Vizsolyban, 1590-ben látott napvilágot. A helvét hitvalláshoz tartozó fordító, Károlyi Gáspár, számos elődjének munkájára támaszkodott. Néhány évtizeddel később a katolikus egyház is megjelentette a maga Bibliafordítását, Káldi György munkáját. A hazai reformáció lutheri (evangélikus) szakasza után az ország magyar nyelvű lakosságának jelentős része, főleg a svájci Bullinger és Zwingli hatására, a helvét (református) irányzathoz csatlakozott. A kialakuló protestáns egyházak igyekeztek a további reformációnak mindenütt gátat vetni. Ahogy Luther szembefordult az őrá hivatkozó német új rak eresz tel őkkel, úgy Kálvin is kivégeztette a szentháromságtagadó spanyol Servetet. (Servet fontosságot tulajdonított annak a körülménynek, hogy a Biblia nem tartalmazza a szentháromság fogalmának leírását.) A gondolatszabadságot — Európában párját ritkító módon — pártoló II. János (János Zsigmond) Erdélye menedéket adott azoknak a külföldi, szentháromságtagadó eretnekeknek, akik Rómában is, Genfben is halál fiai lettek volna. Az ő elméleti tevékenységük nyomán aztán előbb Erdélyben, majd a királyi Magyarországon szintén megalakult az unitárius felekezet, mely tagadta Jézus Isten-voltát, és létrejött, főleg Erdélyben, a szombatosság, mely korlátozta az újszövetségi tanítások érvényét. A két felekezet legjelentősebb írója Dávid Ferenc, illetve Péchi Simon. Az utóbbi évtizedek felfedezései óta már rendkívül jelentősnek látjuk azoknak a külföldről Erdélybe vetődött ultraradikális reformátoroknak a műveit is, akik, mint a görög Jacobus Palaeologus, egészen a deizmusig, vagy mint a német Christian Francken, egészen az ateizmusig jutottak el. (Erdélyből elkerülvén mindkét szabadgondolkodó mártírhalált halt.) Részlet Christian Francken Huszonkét érv című művéből: Mózes a Genezis első fejezetében ékes szavakkal leírja, hogy a Nap a negyedik napon teremtetett. Csakhogy a nappalok oka a Nap. Miként előzte meg tehát három nap annak megteremtését? Mert azt mondani, hogy három nap múlt el, mielőtt megteremtették a Napot, annyi, mint azt állítani, hogy az okozat előbbi, mint az ok: a fiú megelőzte időben a tulajdon apját; olyan abszurdum, ami még a mesékben sem fordul elő... Ugyanez a szerző [Mózes I. könyvének szerzője] ugyanott azt tanítja, hogy a fény megteremtése előtt sötétség borította a földet. De a sötétség a fény hiánya, a hiány pedig a dolog meglétét, vagyis a fényt, nem megelőzi, hanem csak követi, mint ahogyan általában a vakság sem előzi meg, hanem követi csak a látást. Ezért, mint ahogyan tudatlanságáról tenne tanúbizonyságot az, aki azt mondaná, hogy a látást megelőzte a vakság, ugyanúgy nemigen látszik elkerülhetni a tudatlanság bélyegét az sem, aki azt állítja, hogy mielőtt lett volna fény, a földön sötétség volt. ... Ugyanott beszéli el azt is, hogy az első napon teremtették a fényt, amely létrehozta volna a nappalt. Csakhogy a Napnak a fénye az, ami létrehozza a nappalt. Tehát, ha akkor ugyanannak a világnak a teremtése történt, mint amelyik most is létezik, akkor a nappalt is ugyanúgy a Napnak a fénye hozta létre akkor is. Ezzel szemben azt mondják, hogy csak a negyedik napon jött létre a Nap. Miképpen mesélik tehát, hogy a Nap fényét megteremtették az első napon? (Pirnát Antal fordítása) 11
