A Kassák Múzeum kiállítási katalógusai, kisebb kiadványai
Vajda Júlia
MÉSZÖLY MIKLÓS / A SZELÍDSÉG KÖNYÖRTELEN MÁGIÁJA Vajda Júlia negyvenhét évesen mutatkozhatott be először önálló kiállítással, nyolc év múlva, ötvenöt évesen jutott el oda, hogy állami intézmény szalonképesnek fogadja el, hatvanegy évesen rendezhetett teljesebb bemutatkozásnak tekinthető önálló kiállítást, hatvannyolc évesen kapott erre lehetőséget Budapesten is, hatvankilenc éves korában halt meg - és ma, tizenhárom év múltán nyolcvanegy éves lenne. Kemény számok. Kis híján egy századot átölelő dátum-koreográfia, - egy méltatlan korszak és egy személyes sors kivételesen halk létezési vallomása. A termékeny hallgatás, a magabiztos elviselés modellszerű igazolása. Valójában egy egész nemzedék érezheti rokonnak ezt a sorsalakulást itt Magyarországon - a művészi érzékenység, látásmód és filozófia elkötelezettjeinek tágasabb nagycsaládja; ki jobban, ki kevésbé. Az Európai Iskola alkotói körére gondolunk, akik - még élők és már eltávozottak - a modern magyar képzőművészetnek új távlatokat nyitottak munkáikkal. Vajda Júliára emlékezve akár elfogult is lehetnék. Mind hozzá, mind az Európai Iskola számos tagjához sok évi erős barátság fűzött; sőt, mondhatom, saját írói fejlődésem belső hangsúlyait is segítettek kíméletlenebbül tisztázni ezek az emberi-szellemi kapcsok. Az állandó erjedés és erjesztés légköre volt az, ami ezt az alkotói kört jellemezte külön-külön és egészében is. Mindent kérdésessé lehetett és kellett tenni, ha a legendás Rottenbiller-i lakáslabirintusban oly gyakran összefutottunk, - s minden vélemény, elképzelés, megfontolt fantazmagória kiérdemelte a becsületes ellenpróbát, végiggondolást. Ezeknek a tornáknak Júlia volt - sokszor csak egy-egy szóval, „naiv" rákérdezéssel - a megvilágító katalizátora. Mintha piktúrájában is valami ilyesmi érvényesülne: vonalai, színei, terei mögött a „modernségnek" egy archaikusan érzékeny, gyermekien tisztázó kertelensége vibrál - a lecsupaszított naivság absztrahálása; ami mégsem feledkezik meg a nem kiiktatható emóció tartózkodó vállalásáról. Ő volt az, aki mindig elsuhant a teorémák, meghökkentések, a tételesen kiélezett vélemények (és képi megoldások) fölött, - mintha másfajta mélységgel tartana ösztönös kapcsolatot. Meglehet, hogy a halk létezés és a magabiztos elviselés nembeli titka is ebben van. A szelídség könyörtelen mágiája. Bizonyos, hogy annakidején mindezt nem gondoltam így végig, csupán utólag összegeződik így bennem. Ahogy a képeit most új élményszerűséggel látom egybe azzal a közel harminc évvel, - amit közelről és barátságban ismerhettem meg az életéből. Mert piktúra és élet kéz a kézben különböznek egymástól, - de ugyanúgy szorosan össze is kapcsolódnak. Tudom, ez így erősen szubjektív kritika; de hiteles múltja van, és ez históriai múlt is. A félelem és szükség azidőtt másképp „szponzorálta" nálunk művészet és alkotók retorziókkal fenyegetett cinkosságát, szolidaritását... Messze estünk egy-egy Párizs felszabadult és felszabadító légkörétől. A legendás „Rottenbiller" - azilum volt. A lakásunk is így lépett elő évekig Vajda Júlia alkalmi műtermévé; és 1960-ban engedély nélküli „kiállító teremmé". A sors véletlene hozta úgy, hogy műterem-lakásban laktunk, - ennyi. Nem jutott eszünkbe rendészeti következményekre gondolni. Csupán a rendészet civil őrangyalai vigyázták a kaput, hogy a kiállítás három napján ki lép be. Utólag is, változatlanul azt gondolom, hogy a nagytekintélyű Gerlóczy tüntetően hangsúlyos megjelenése játszhatta a mentőangyal szerepét. Ő már a megnyitón is ott volt; s neki illett megbocsátani valami „régvolt Csontváry" miatt. Kinek bocsássunk meg Vajda Júlia miatt...?
