A Kassák Múzeum kiállítási katalógusai, kisebb kiadványai

Tiltott-tűrt avantgarde

megrendezését engedélyezte az Ön számára a Fényes Adolf Teremben 1967-ben." Szeptemberre dőlt el, hogy a tárlatot a 80. születésnapra lehet időzíteni. Kassák a kortárs magyar avantgárd művészet helyzetében is fordulatot ígérő eseményt személyes győzelemnek érezte. Győzelemnek többek között szakmai ellenfelei, mindenek előtt Bernáth Aurél és Pátzay Pál felett. 1966. szeptember 12-én a következőt írta László Károlynak: 1967 márciusában 80. születésnapom alkalmából kiállításom lesz Pesten. Ez lesz az első konstruktivista bemutatkozás. Kinyílt a kapu, és én besétálok rajta." Hasonlóképp kommentálta a történteket Victor Vasarelynek is: „Ez lesz az első konstruktív kiállítás nálunk. íme áttörtem a betonfalat." Hogy a fordulat bekövetkezett, abban Kassáknak költőként és művészeti íróként is szerepe volt. A Mesterek köszöntése című kötetét méltatva neves kritikusok sora érvelt a modern művészeti törekvések megismerése és megismertetése, a bizalmatlanság föloldása, a tévhitek eloszlatása mellett. Az előítéletek gyöngítéséhez hozzájárult az is, amit Kassák 1965 októberében Székesfehérvárott A Nyolcak és aktivisták köre című kiállítást megnyitva a modern magyar művészet ügyének védelmében elmondott. Hamar kiderült, hogy amit a kiállításra lehetőséget kérő Kassák hosszú várakozás után kapott, az a modern képzőművészeti törekvések ügyében még mindig fenntartásokkal élő, sőt politikai tartalmú aggályokat hangoztató, ugyanakkor a balos bírálóktól és a konzervatív szakmai klikkektől is szorongatott művelődéspolitika kényszeredetten adott engedménye volt. A Rákóczi út 30. szám alatti bérház egyik emeleti lakásából kialakított Fényes Adolf Terem az akkori Budapest meglehetősen félreeső kiállítóhelyének számított. Azok rendezhettek benne tárlatot, akiket valamilyen oknál fogva, legtöbbnyire - az akkori hivatalos megfogalmazást használva - „műveik jellege miatt" a Műcsarnokban és az Ernst Múzeumban nem engedtek kiállítani. Kassák 1966 decemberében megkapta a kiállítás költségvetését. A galériát működtető Műcsarnok még a meghívók postázásához szükséges borítékok címzését, a takarítást és a megnyitón átadandó virágcsokor árát is fölszámította. Mindez előre volt fizetendő. Azt azonban sikerült Kassáknak elérnie, hogy a Képző- és Iparművészeti Lektorátus illetékes munkatársai a kiállítás anyagának előzetes ellenőrzéséhez szükséges zsűrit az ő ízlése szerint állítsák össze. Kihagyták D. Fehér Zsuzsát; a zsűri hat tagja Barcsay Jenő, Gábor Eszter, Kass János, Martyn Ferenc, Makrisz Agamemnon és Németh Lajos lett. A szintén kötelezően előírt árazást a D. Fehér Zsuzsa, Kass János, Németh Lajos, Barta Éva összetételű csoport végezte el. Kassák a rendezésre Makrisz Agamemnont, a katalógusszöveg megírására Németh Lajost, a megnyitásra Major Mátét kérte föl. A Görögországból Magyarországra települt szobrászművészt azért, mert a szakmában közismert volt a modern művészet ügye iránti elkötelezettségéről és határozottságáról. Németh Lajost annak alapján, amit művészettörténészként, műkritikusként és viták résztvevőjeként a modern magyar művészet hagyományainak és jelenkori törekvéseinek megismertetése és elfogadtatása érdekében tett. Major Máté a modern építészet magyarországi térnyerése érdekében végzett korábbi és jelenkori munkássága, ehhez kapcsolódóan a modern magyar képzőművészet ügyéért tett kezdeményezései révén tűnt a legalkalmasabb személynek. Ami a Fényes Adolf Teremben a kiállítás március 4-i megnyitásán történt, messze túlnőtt az élete naptári fordulójához érkezett festőművész ünneplésén. A beszédet mondó Major Máté nemcsak a művekről szólt, hanem eddigi fogadtatásukat illetően a művelődéspolitikáról is. Akik ismerték az MSZMP kulturális elméleti munkaközösségének, továbbá a munkaközösség vezetőinek 1965-66ban az irodalom és művészet feladatáról megjelentetett tanulmányait, valamint ezek egyetértő kommentálására vállalkozó cikkírók publikációit, azok számára nem lehetett kétséges, Major Máté fejtegetéseinek éle kik és mi ellen irányult. A megnyitó hangulatát legjobban a beszéd alábbi része érzékelteti: „De éppen Kassák költő- és festőmivoltában, verseiben és képeiben adódik valami, amin el kellene gondolkodniuk azoknak, akik a költőt elfogadják - sőt, méltán, Kossuth-díjjal tüntetik ki -, a festőt azonban az »elfajzott művészetek« »eltévelyedettjei« közé sorolják. [...] Elképzelhető-e józan ésszel, hogy Kassák, amikor verseiben ezt teszi, képeiben - valami sajátos tudathasadással - éppen az ellenkezőjére törekszik: a »közérthetetlenségre«? Vagyis hogy verseiben nem »tagadja« a természeti-társadalmi valóságot, s nem is »menekül« bennük az állásfoglalás emberi-művészi kötelezettségei elől, képeiben viszont »tagad« is, »menekül« is? Erről természetesen szó sincs!" A kiállítótermet és a függőfolyosót zsúfolásig megtöltő közönség mást is hallhatott. Kassák nemcsak azért kért szót, hogy Makrisz Agamemnonnak és Major Máténak köszönetet mondjon. Kortársi visszaemlékezés szerint „hosszan és elkeseredetten szólt az akkori kultúrpolitikáról." Az elhangzottak azért is különleges légkört teremtettek, mert a vendégek között ott volt feleségével együtt Aczél György is. Azt már mások tették szóvá - nemcsak a megnyitón, hanem később is-, hogy a kiállítás méltóbb helyet és körülményeket érdemelt volna. A hivatalos nyitva tartás utáni napok egyikén Kádár János is fölkerete a kiállítást. Meglepetést keltő gesztus volt ez, hisz az első titkár csak nagyon ritkán szánta rá magát arra, hogy képzőművészeti bemutatót megtekintsen. A „tűrt" művészek számára fenntartott Fényes Adolf Teremben alighanem ekkor járt először és utoljára. Amit Kassák kiállításán látott, fölkeltette érdeklődését. Kortársi följegyzés van arról, hogy két évvel később a pártszékház számára a Munkásállam című freskót készítő Bernáth Aurélt meglátogatva védelmébe vette Kassákot és festményeit a pályatárs elmarasztaló megjegyzéseivel szemben. A művelődéspolitika irányítói a képzőművész Kassákot nem óhajtották a nyilvánosság előtt rehabilitálni. A fenntartásokat már a kiállítás önköltséges jellege, a látogatók által is kifogásolt helyszíne, méltatlan körülményei jelezték. Árulkodó jel volt az is, hogy a Képző- és Iparművészeti Lektorátus árazást végző zsűrije az absztrakt művészetről érvényben lévő hivatalos véleményt figyelembe véve a kiállítás anyagából egyetlen darabot sem javasolt „közületi vásárlásra". Két szerigráfia azért kerülhetett mégis hazai közgyűjteménybe, mert a Fővárosi Képtár nem tartozott a művelődéspolitika közvetlen ellenőrzése alatt működő intézmények közé. A Magyar Nemzeti Galéria és főhatósága, a Művelődésügyi Minisztérium, továbbá a Művészeti Alap nem tartotta szükségesnek vásárlást kezdeményezni. Az eddigiekhez képest nyílt állásfoglalás volt, amit Tóth Dezső a Népszabadság április 16-i számában A kritika felelősségéről című cikkében megfogalmazott. Az MSZMP Kulturális Osztályának az irodalmi és kritikai élet felügyeletét ellátó munkatársa „a közös ideológiai mérce" érvényesítésének követelményéből kiindulva kifogásolta, hogy Kassák születésnapi ünneplése „képzőművészeti szemléletének kritikátlan propagálásával jár együtt." A 20. századi avantgárd irányzatokat összekapcsolta a dekadencia, az arisztokratizmus és a művészetellenesség fogalmával. Az irántuk való engedékenységben politikai veszélyt látott. Tóth Dezső állásfoglalása nem maradt pusztába kiáltott szó. Pár hónap múlva a fiatal képzőművészek Stúdió '67 című kiállításán a magukat Kassák híveinek valló nonfiguratívok, Fajó János, Keserű Ilona és társaik már nem szerepelhettek. A képzőművész Kassákról forgatott tv-film sugárzását bizonytalan időre elhalasztották. A bemutatóra csak Kassák halála után került sor. A hivatalos fenntartásokat, aggályokat jelezte az is, hogy az első emlékkiállítás helyszíne vidéki intézmény, a székesfehérvári István Király Múzeum volt. CSAPLÁR FERENC