A Kassák Múzeum kiállítási katalógusai, kisebb kiadványai

Perlrott Csaba Vilmos

Alvó férfi, 1945 körül, Kassák Lajos hagyatékából, Kassák Múzeum A Tettben megjelent bírálatok és az Egy ember életében rajzolt portré alapján nem valószínű, hogy Kassák és munkatársai szükségesnek vagy érdemesnek tartották volna Perlrott Csabát megnyerni mozgalmuk számára. A szakmai gondokkal küszködő, a kecskeméti művésztelepen cigányokat festő piktor fogalma nem volt összeegyeztethető az aktivisták elvárásaival. Erre vonatkozólag a kecskeméti találkozás és beszélgetések utáni két esztendőben sem történt érdemi változás. Kahána Mózesnek a Ma 1919. február 26-i számában közölt kiállítás-kritikájában Perlrott Csaba ismét kivételként szerepel egy olyan tárlat szereplői között, amelynek anyagát, illetve az anyagban megtestesülő művészetet Kahána „mint a burzsoáziához tartozót, mint a minden igazságtalanságot igazoló, demoralizáló és konzerváló valamit" „a forradalmi, világszemléletes művészeteknek, az új morál felépülésének az érdekében" elpusztítandónak ítélte. A kivételként való föltüntetés ezúttal is szakmai kifogásokkal párosult: „Perlrott Csaba az az önzetlen (szinte önkínzó) művész, aki annál nagyobbra szabja a problémát, minél kevesebb a megoldásukhoz való ereje. Problémák? - kompozíció, »mélység«, »tűz« stb. Mindezt csak kissé enyhíti, amit Kahána Perlrott Csaba egyik aktkompozíciójáról szólva megjegyez. „Mégis talán van valami eszmei tartalom (talán keresztényi) a halmozott nőalakok tudatos félrehangsúlyozásában." A kíméletlen, az elpusztítást kilátásba helyező bírálat a budapesti bemutatkozás alkalmából azt a kecskeméti művésztelepet illette, amelynek Perlrott Csaba egyik vezető művésze volt. Döbbenettel olvashatta, amit Kahána a kiállítást elmarasztalva a művésztelepről írt: „Szörnyűség. Ezek az emberek jönnek mint »kecskemétiek«, mint »iskola«, s vindikálják a különállóság nimbuszos kvalikációjátü Tónusművészet, levegőfestés, sekély impresszionizmus! Gondoljunk Nagybányára: sokat akaró, új emberek jöttek új művészetekkel, és ezt a hazai művészetünket az európai nívó vonalára lendítették!" Ma már az egész életmű, különösen az 1910 utáni alkotások ismeretében látható: Perlrott Csaba több vállalkozása rokon volt azzal, amire a magyar aktivisták mozgalmuk kezdetén, A Tett időszakában törekedtek. Újszövetségi témájú korai alkotásai közül több megfelelt A Tettben is jelen levő vallásos expresszionizmus fogalmának. Ez a szellemi rokonság lehetett az oka Korner Éva és Passuth Krisztina tévedésének, továbbá annak, hogy Perlrott Csaba korai művei közül a Levétel a keresztről, a Fürdőző fiúk és az Önarckép modellel 1980-tól szerepelt a Nyolcak és az aktivisták művészetét bemutató hazai és külföldi kiállításokon. E képeket 1965-ben, a Nyolcak és az aktivisták köre című székesfehérvári tárlaton még nem állították ki. A Tanácsköztársaság bukása után Kassáknak is, Perlrott Csabának is menekülnie kellett. Kassáknak több hónapi fogva tartás, súlyos börtönélmények után, Perlrott Csabának pedig azt követően, hogy életveszélyes fenyegetés érkezett címére. Országról-országra járva Perlrott Csaba Kassán találkozott a magyar avantgárd mozgalom Bortnyik Sándor vezette kihelyezett részlegével, majd Berlinben a többi menekült státuszú művésszel. Találkozhatott volna a német fővárosban Kassákkal is, hisz a magyar avantgárd vezére 1922. november 22-én a Sturm Galériában rendezett Ma-esten szívesen élt azzal a lehetőséggel, hogy szót váltson ott élő híveivel, ismerőseivel. Perlrott Csaba külföldön, majd Budapestre visszatérve érdeklődéssel figyelte Kassák szépirodalmi, képzőművészeti és mozgalomszervezői munkásságát. Az érdeklődés és megbecsülés jele volt, hogy 1929-ben Bornemisza Gézát és őt kérte föl szövegírásra ahhoz a képeskönyvhöz, melyet saját műveiből állított össze. Az ekkor szavalókórus-verseket és korrajz-regényeket író, politikai és reklám célú fotómontázsokat, kollázsokat készítő, a munkásmozgalom aktuális kérdéseiről cikkező, vitatkozó Kassáknak Perlrott önarcképes, aktkompozíciós, csendéletes, tájképes, témát az újszövetségi megváltástörténetből is gyakran merítő művészetéről nem volt érdemi mondanivalója. A kiadványhoz kért szöveget úgy írta meg, hogy abban egyetlen értékelő mondat sem olvasható Perlrott Csaba munkásságáról. A festő beérte Kassák jelenlétével, olyan valakinek a puszta megszólaltatásával, akinek a neve az 1920-as évek végén is összekapcsolódott a sokak számára még mindig irritálóan ható modernség és a küzdő politizálás fogalmával. Erről tanúskodik az az ajánlás, melyet Perlrott Csaba a kiadvány Kassáknak ajándékozott példányába írt: „A harcosnak, Kassák Lajosnak szeretettel Perlrott Csaba". Az 1930-as évek közepétől Kassák a világban, saját és mozgalma helyzetében bekövetkezett változások hatására mind fogékonyabbá vált Perlrott Csaba művészetének értékei iránt. A Tizennyolcak nevű festőcsoport kiállításáról beszámolva a Munka 1934. februári számában szükségesnek tartotta leírni: „Színei az utóbbi időben megtisztultak, formái is szervesen összetartozóbbak és élménygazdagabbak lettek." A barbárság előretörésének, a háborús veszély fokozódásának éveiben „fölfedezte" magának azokat a hazai kortárs művészeket, akiknek alkotásaiban a humánum, az élet értékeihez való ragaszkodás testesült meg. A diktatúrába süllyedt, legjobb íróit és művészeit, az európai modernség egykori élharcosait börtönbe, munkatáborba vagy kivégzőkamrába küldő vagy legjobb esetben hallgatásra kényszerítő Szovjetunió, valamint az erőszak kultuszát szinte össznépi lelkesedéssel fogadó, majd háborút kirobbantó és egyáltalán nem mellékesen az „elfajzott művészet" fogalmát megteremtő, saját modernjeit elüldöző, műveiket kigúnyoló, elpusztító Németország létezése idején különleges értékké vált számára mindaz, ami Franciaországgal, Párizzsal, e város kultúrájával volt kapcsolatos. Ekkori vívódásait, lelkiállapotának hullámzásait, a kulturális életben szerzett keserű tapasztalatait, az államhatalom intézményei részéről rá nehezedő nyomást, a díjletiltás és a könyvelkobzás, az izgatás miatt indított büntetőeljárás bénító következményeit, magánéletének egyre mélyülő válságát ismerve már-már önvallomásnak tűnik, amit a Tamás Galériában rendezett kiállítás alkalmával Perlrott Csaba művészetéről leírt. A hagyományos témák megfestése mögött fölismerte az önkifejezés, az életérzés intenzív jelenlétét. A Munka 1938. januári számában - melynek címlapját Perlrott Csaba egyik grafikájával ékesítette - az „örök magányosságra ítélten dolgozó" festőről szól, akinek munkái „szívfájdítóan komorak, dacosak és nehéz belső gyötrődésekkel telítetek", „nyugtalanságot keltenek", s nézőiket „valami szikkadt, köves talaj aljnövényeire" emlékezteti. „Színeik-fejtegeti tovább - mintha tisztátalanok, mérgezettek lennének, a virágcsendéletek nyers zöldjeiből a vas ízét kóstolja ki a szem, s a Notre Dame kora reggeli hangulatában a kékek, hogy démonikusabban hassanak, nehéz feketékkel és tompa barnákkal kevertek."