A Kassák Múzeum kiállítási katalógusai, kisebb kiadványai

Legkedvesebb képem

Azt állította magáról, hogy nem tud festeni, a színekkel, bánni. Mint mondta: „A festés «csinálás» lett volna." A vonal volt számára a fontos. A ragozott vonal. Szavakként használta a vonalat, becézte, szerette, kifejezése alá rendelte. Pedig festő is volt. A festészetben Derkovitsot fogadta el, József Attilához hasonlította kifejező erejét, új mondanivalóját és hangját. Szalay Lajos is ehhez a nemzedékhez és erőhöz tartozott. Új volt, ahogy megszólalt, újak voltak a gondolatai, pontos társadalomismerete - ahogy a vidéki és a paraszti világot látásmódjával, észlelésével és tudásával „bevitte", egyesítette a városokban élők világával. Programot csinált, de nem szenvelgőn, nem szentimentálisan - határozottan. Önmaga erejének és tehetségének biztos tudatában - de mindig az elhivatottság alázatos fogadásával - volt ő Szalay Lajos. Szavai tiszták, pontosak. Festő is lehetett volna...? Festő is volt. A Szent Család című festménye is bizonyítja ezt. A merész kompozíció, a szokatlan téma - nemcsak A Szent Család cím miatt. Ha nem ez a kép címe, akkor is szokatlan - nemcsak a magyar, de az egyetemes festészetben is. A kép előterében majdnem sötétben és nekünk csaknem háttal ülő nőalak karjában gyermeket tart. Figyeli, amint az istállóból a férfi két lovat vezet ki. A lovak hatalmasak, dominálnak a képen. Nemcsak a fehérségük miatt, hanem méreteik, ágaskodó állati erejű tömegük miatt. A férfi hosszú, egyenes szárú, közel sem paraszti nadrágban, fehér ingben közöttük lép. Hatalmas kezén érezni: fogja a lovakat, fogja és irányítja, mert ismeri ezt a szilaj erőt. A jobb oldali ló patája közvetlenül a férfi lábánál. A férfi cipőjének színe megegyezik az arcáéval, és barnás vöröses színe kontrasztban áll a ló fehér zömök patájával. A ló lába lép, és az ízek mentén többszörösen törik, a férfi lába vonalegyenes - ellentétes irányban srégen, a kép kompozíciójának közepén átlósan balra dől. Ez a vonal párhuzamosként megismétlődik a gyermek feje fölött, az istálló kapujának részletében. A lépő férfi mögött keskeny árnyék jelzi a kép mélységét. A szűk teret - a ló-beállások rövid terét érezzük. Ugyanakkor a háttér, mondjuk az istálló fala zöld, mély zöld. És e miatt a szín miatt, meg ahogyan ezt a színt felvitte, sokkal inkább végtelennek érezzük a teret. Nem a végtelenségbe nyit, hanem sokkal inkább időtlenségbe. Ezt a tömör, összefogott, egyszerre szűk kompozíciót, „rövidre" nyitott „ellentmondásos" mélységét még jobban hangsúlyozza a festmény jobb oldalát a kép méreteihez képest - szélesen keretelő, kifelé dőlő istállófal, gerenda. A valós, realitást megfogó ábrázolás ellenére látomásszerű a kép. Nem tudni, az ülő nőalaknak víziószerűen jelenik-e meg élesen ez a jelenet, vagy pedig: a jelenet elé jelenik-e meg ködösen, homályosan a gyermekét tartó anya. Keze, teste tömbszerű, az arca hosszúkás, és csak finom vonalakkal jelzi majdnem lapos arcának élvonalait. A gyermek tömbszerűen tapad rá: egy testté válnak. Ez a sötét puha tömb pedig ellentétben áll a jelenet expresszív mozgásával. Egyszerre robbanás és végtelen nyugalom a képen. Mozdulat és statikus mozdulatlanság. A pillanat megállítása - a lovakat kivezető férfi jelenetében és időtlenség a nő alakjában. Olyan az egész, mintha egy kompozíciót még közelebbről néznénk: minden oldalsó, „keretelő" részlet és „magyarázat" nélkül. A lényeget. A nő arca barna, ruhája még sötétebb barna, kék hangsúlyozással a redők mentén. Éles megvilágításban látszik a kézfej alatt és a gyermek testénél az a mély azúrkék, amivel a festő az egész képet vékonyan keretelte. A festmény jobbra lent szignált: Szalay L. 1937. A szignó később, a művész budapesti látogatásakor került a festményre, akkor, amikor Amerigo Tot Vigadó-beli kiállításakor hazalátogatott. Ekkor és itt ismertem meg Szalay Lajost. A festményt melyet évekkel korábban a BÁV Kossuth Lajos utcai üzletében vásároltam mint ismeretlen művész alkotását, s melyről csak hosszas vizsgálódás után tudtam kideríteni, hogy az ő műve elvittem hozzá abba a lakásba, ahol ilyenkor feleségével bátyjáTóth Menyhért: Angyali üdvözlet / 1968 k.