A Kassák Múzeum kiállítási katalógusai, kisebb kiadványai

Legkedvesebb képem

PIRK JÁNOS (1903-1989) Kukoricás / 1978 tempera, papír - 390x390 mm - J.j.l.: Pirk János Pirk János Kukoricás című képe számomra önarckép is. Pirk nem akkor festi meg a kukoricát, amikor még duzzadó erejében van, harsogó zölden virul, hanem miután termését leadta, befejezte küldetését, és készül az elmúlásra. A dráma, az élet drámája jelenik meg, a sors, a szenvedés. A száradó levelek mint vonagló, küzdő inak jelennek meg, agonizálnak az örök elmúlás szimbólumaként. Pirk egész életművét áthatja a drámai hangvétel. Legkedvesebb témája (számtalan változatban) a magvető. Ez a szép szimbólum egész életét végigkísérte. Idős korában saját szavai szerint már „csak" a káprázat érdekelte. Ez már a transzcendens érintésének a vágya. Ezért szeretem ezt az öregkori kis remeklést is, mert a lefestésen túl a lélekről is fontos, pontos információt ad. Természetesen, az információ lélektőllélekig csak akkor jut el, ha kivételes festői tehetséggel megáldott művész a közvetítő! Pirk János festészetünk élvonalbeli művésze! Kivételes közvetítő! Pirk János számos kukoricás képe közül ez a változat úgy került hozzám, hogy egy szentendrei képkeretezőhöz betérvén szól a boltos, hogy jó, hogy jövök, segítsek neki. Van nála egy kép, amit egy öregasszony hozott be egy kisebb keret kíséretében. Kérése, hogy a képből vágjon annyit, hogy beleférjen a keretbe. Ehhez kérte a boltos segítségemet. Ezt jobb lenne elkerülni, gondoltam, és kértem a keretezőt, tolmácsolja a néninek vásárlási szándékomat. Örömömre létrejött a mentőakció, a képet megvásároltam. Mivel a kép nem volt aláírva, azonnal elvittem János bácsihoz, hogy hitelesítse. Ezt örömmel meg is tette, mondván, most már jó helyen lesz a képe! Igy került hozzám ez a nagyszerű mű, amit azóta önarcképnek nevezek, bár minden mű önarckép is. DEIM PÁL PITUK JÓZSEF VIKTÓRIÁN (1906-1991) Ejtőernyősök / 1980 k. olaj, vászon - 70x90 cm - J.j.l.: Pituk J.V. Az ejtőernyősök a falamon lógnak. Bizarr kép, mesteri szerkesztés. A vásznon megjelenő látványban filozofikus tartalom rejlik. Ejtőernyősök ereszkednek alá: a közeli, áhított földet érés pillanatait látjuk. Riadt grimaszba ránduló arcokat, begörcsölt testtartást. Semmi heroizmus. Hiszen nem is ejtőernyősök a szereplők... Pituk József Viktorián sokkal inkább egy olyan görbe tükröt tart elénk, amelyben a groteszk ábrázolás nyújtotta eszközök által szembesülhetünk a reánk, halandókra kimért kicsinyes igyekezetünkkel. Számosan önként, talán rábeszélés, esetleg kényszer hatására nekivágnak - még akár a levegőn át is -, hogy bármi áron változtassanak addigi életükön. Tolongva, egymás helyén-hátán landolnak, némelyiküknek még a nyelve is kilóg (kiöltötte? csúfolódik?). Néha már úgy tűnik, inkább ismét a levegőbe rugaszkodnának. Meggondolták magukat? Talán korábban voltak meggondolatlanok? Gondolkodtak egyáltalán? Pituk József Viktorián a mondanivaló kibontását rendkívül érzékletesen oldotta meg. Egyszerre érezzük a levegőt és a levegőtlenséget. A fölülről lefelé és a lentről fölfelé irányuló mozdulatok, a cselekmény maga egyfajta ritmust, térben mozgó lendületet követ. Az ejtőernyősök több felől érkeznek... Látszólag zűrzavar támad. Ám a művész munkája mégis áttekinthető. Az oldott festésmóddal fölvitt színek és az arányok, viszonylatok bonyolult rendszerében a két szféra szinte találkozik, miközben tipikus ábrázatok bólintanak felénk. Telitalálat - ezért szeretem. A művész özvegyét élete utolsó évében az foglalkoztatta, hogy férje művészeti hagyatéka szakmai feldolgozásra kerüljön. Álma volt, hogy megjelenhessen egy méltó kivitelű, színes Pitukalbum. Ennek előkészületeként mértem föl a műteremben levő anyagot, s így kaptam ezt az ajándékot. Az özvegy - Herta néni - már nem érhette meg a könyv megjelenését, végakarata csak a közeli hónapokban fog megvalósulni. BENEDEK KATALIN ROZGONYI LÁSZLÓ (1894-1948) Önarckép fekete kalapban /1926 k. olaj, vászon - 90x70 cm - J.j.l.: Rozgonyi L. Még a nyolcvanas években történt, hogy atyai jóbarátom, Bánovszky Miklós festőművész hosszas unszolásomra elvitt Rozgonyi László özvegyéhez. Már korábban hallottam arról, hogy ők, Bánovszky és Rozgonyi fiatal korukban jó barátok voltak. Egy időben kezdtek festeni tanulni Münchenben. A barátság a Szentendrei Művésztelep megalakulása után is folytatódott, és miután a háborús bombázások Rozgonyi lakását sem kímélték, Rozgonyi egy ideig Bánovszky Dráva utcai műtermében húzta meg magát. Legfontosabb információ számomra az volt, hogy Miklós bácsi ismeri Rozgonyi özvegyét, tudja azt is, hol lakik. Telefonos egyeztetés után egy nap fölmentünk Érczhegyi Irén rajztanár budai lakásába. Miklós bácsi bemutatott. Irénke néni barátságos, jó kedélyű idős hölgy volt. Mozgáskorlátozottsága ellenére korát meghazudtoló frissességgel mesélt a régi művésztelepen eltöltött időkről, ahol mint festő működött. A telepen ismerkedett meg Rozgonyi Lászlóval. Nagy szeretettel beszélt néhai férjéről. Hagyatékát évekig gondosan őrizte. Miután Rozgonyi Lászlónak életében nem volt önálló kiállítása, ez az anyag lett a gerince a háború után a Magyar Nemzeti Galériában és a Ferenczy Múzeumban, Szentendrén rendezett emlékkiállításoknak. A megismerkedés után rendszeresen jártam Irénke nénihez beszélgetni a régi szentendrei telepről, férje művészbarátairól és egyáltalán a festészetről. Az ismétlődő beszélgetésekből barátság lett. Azt hiszem, imponált neki, hogy érdeklődésem a régi Szentendrei Művésztelep alapítói iránt belső lelkesedésből jön, hiszen a háború utáni magyar műtörténet nem igen tartotta és ma sem tartja jelentős művészeknek őket. A kezdeti időkben néhány apró grafikát és pasztellt vásároltam, hogy kiegészítsem és gazdagítsam gyűjteményem anyagát Rozgonyi-művekkel is. Irénke néni a pénz egy részét jótékony céllal az erdélyi magyarokra költötte. Megismerkedésünk kezdetén megcsodáltam férje nagy méretű, korai önarcképét, amely sok más képpel együtt a falon függött. A festmény rendkívüli módon tetszett. Az idő múlásával ez az érzés csak erősödött bennem. Irénke néni azonban nem akart megválni a képtől. Ezért hosszú ideig csak nézegettem a festményt, és sovány bukszámra gondolva csak az vígasztalt, hogy Irénke néni, ha nem engedi át nekem sem, akkor nem fenyeget veszély, hogy a kép esetleg máshová kerül. Az idő múlt. Egy későbbi látogatásomkor, amikor beléptem, Irénke néni vidám, de sejtelmes mosollyal fogadott. „Jó hírem van, neked eladom Laci önarcképét" - mondta. „Tudom, hogy szereted, s Laci is helyeselné a döntésemet." így jutottam hozzá ahhoz a képhez, amelyre oly sokáig áhítoztam. Tudvalevő: a gyűjtő első öröme az, amikor sikerül a műtárgyat megszereznie. Kérdés azonban, időt álló lesz-e döntése, s az évek multán megmarad-e a mű iránti vonzalom, avagy netán még fokozódni is fog? Ha nincs kiábrándulás, sőt a tetszés fokozódik, a kép kinyílik csodálója számára. Az eredmény: tartós esztétikai öröm. Igy lett Rozgonyi László Fekete kalapos önarcképe a kedvenc képem. Másképp fogalmazva: a legkedvesebb kedves. S. NAGY JÁNOS RUZICSKAY GYÖRGY (1896-1993) Ági / 1933 olaj, karton - 325x270 mm - J.b.l.: Ági Ruzicskay 1933. Ági, a szeretett „kishúg" Radnóti korán megözvegyült édesapjának második házasságából született. A közös gyermekkor derűs és szomorú emlékeit a költő az Ikrek hava című szépprózai művében örökítette meg. Az 1939-ben keletkezett írás első mondata azt föltételezi, hogy a távolra szakadt mostohatestvér iránti szeretet, az együtt töltött idők iránti nosztalgia indította el Radnótiban az emlékek áradását. Az édesapa 1921-ben bekövetkezett halála után Ágit édesanyja magával vitte Nagyváradra. Radnóti diákként több alkalommal itt töltötte a nyári szünet egy részét. A távollét évei, évtizedei alatt a mind ritkábbá váló személyes találkozókon kívül