A Kassák Múzeum kiállítási katalógusai, kisebb kiadványai

20. századi magyar művészet kortárs magyar írók gyűjteményéből

tálunkhoz lépett, letette elénk lapjait. Lélegzetünk elállt, úgy emlékszem, Fejesnek is. „Uraim, mondta Hornyánszky, 60 forintért adom képeim darabját. Kevesebbet nem, s többet se fogadok el." Ausverkauf, mintha ilyesmit tett volna hozzá - hirtelen nem tudtunk megszólalni, s kezdte visszarakni a mappába a lapokat. „Várjon, szólalt meg végül Fejes, nem ülne le hozzánk? Csak egy pillanatra." Fejes hihetetlen képessége, hogy beszédével megbűvöljön másokat ott tartotta köztünk Hornyánszkyt. Egy óra múlva én átvettem tőle a mappát, úgyszólván bizományba, Fejes meghívta Hornyánszky Gyulát Népszínház utcai lakásába ebédre. Fönt a kiadóban a munkatársak csodájára jártak egy általuk szintén nem ismert festőművész alkotásainak, én mint Hornyánszky ügynöke szigorúan tartottam magam, 60 forintnál többet egy műért senki se adhat. Vállalkozásomnak, miképpen, nem is tudom, úgy híre ment, hogy másnap (harmadnap?) Jancsó Miklós és Hernádi Gyula nyitott korrektori szobánkba, igaz-e, hogy csodálatos képeket árulok? Hornyánszky, aki azokban a napokban, hónapokban úgy gondolta, véget vet életének, s mint hajdan egyik mestere, Modigliani, előtte még értőkhöz eljuttatja, amit csinált, hamar bekerült baráti körünkbe, jónéhányunk életébe: lefestette Orbán Ottót (Ottó szívszorító verset írt Hornyánszkyról, mindannyiunk akkori közérzetéről), lefestette talán Fejest is, másokat. Mindazonáltal tudtunk pesti, budai lakásokról, ahol a falon már Hornyánszky-képek függnek, fölismerhetően, más festői kézzel össze nem téveszthetően. Papírlapok persze, úgynevezett vegyes-technika, Hornyánszkynak vászonra nem lett volna pénze. A főiskoláról grófi származása miatt negyvennyolcban kirúgott Hornyánszky Gyula (apja valamikor hazánk párizsi nagykövete volt) a Ráday utcában egy tündéri nagymama gondoskodásával, támogatásával olyan baráti szerkesztőknek, akiknek erre módjuk volt (akkoriban olyan folyóirat, mint a Valóság, szinte havonta közölte a művész rajzait), úgy tetszett, sokat könnyít Hornyánszky létén, bemutatkozó kiállítás is szóba került az álmok közt. A hetvenes évek legelején hosszabb időre Berlinbe telepedve már csak egyszer láttam Hornyánszkyt. Ingerült volt, sértődött, otthagyott a nyári utcán. Az elmondott történetből nem érthető, az általam őrzött emlékekben korábban is, bármilyen hirtelen változásaira, fölcsattanásaira, összeroppanásaira a magam számára megsejtettem a magyarázatot. Tudtam, tudtuk, bíztunk benne, majd ismét előkerül - engem egyszer egy különös női arcképpel lepett meg, becsomagolva, amint festőhöz illik, hozta békítőleg a hóna alatt. De ez korábban volt, a hatvanas évek nyugalmasabb részében még. 2001. február Sváby Lajos: Kalász Márton költő arcképe /1962 16