A Kassák Múzeum kiállítási katalógusai, kisebb kiadványai

Külföldi művészek alkotásai magyar írók gyűjteményéből

LENGYEL JÓZSEF KERESEM KÍNA KÖZEPÉT RÉSZLET A CSIANGSZU TARTOMÁNY HAGYOMÁNYOS FESTÉSZETÉNEK INTÉZETE A kitűnő autóutat makadámút váltja fel. Innen egy mellékútra térünk, melyet egészen felvert a fű. Az autó megáll. Jobbra már csak egy kis gyalogút látszik. Ezen a gyalogúton megyünk. Olyan itt minden, mint valami elhagyatottabb hűvösvölgyi úton. A fák is, a hegyoldal is, a levegő is; nincs olyan meleg, mint lent a városban. Három ember jön velünk szembe. A festőiskolában tudják, hogy jövünk, hát persze, elibénk jöttek. Elől egy égő szemű, gyors mozgású fiatalember. Mögötte két öreg, ősz szakállú, tiszteletre méltó mester. A fiatalember az igazgató helyettese, Ja-mi. Az egyik öreg - de mit írjam le hosszadalmasan, mikor úgy hasonlít Ho Si-Minhre, a vietnami bölcs öregemberre, aki költő is... A mestert Csen Szun-jennek hívják. Kézfogása és mosolya azonnal barátságot teremt. A másik mester alacsony termetű, öregesen köpcös. Ez már a szomorú testesség... Neve: Tien Szö-csin. Zárkózottabb, vagy egyszerűen csak fáradtabb. Mögöttük néhány tanítvány érkezik, tisztes távolban. A gyalogút, melyen most együtt megyünk, egy kis patak hídján át vezet az iskolához. Pavilonszerű kínai villa ez, valami gazdag emberé lehetett ebben a nankingi Hűvösvölgyben. A villa előtti térségről mesze ellátni az erdős hegyekre. Belépünk a házba. Piros lakk felületű oszlopok tartják a termet, melynek felső részén emeleti körfolyosó látszik. Leülünk egy fekete fából faragott ovális, szép intarziákkal díszített asztalhoz. Valamennyi tanítvány megjelenik; tiszteletteljesen körbeállnak. A fiatal igazgató - zöld teát iszunk, és forró vizes frottírkendőkkel frissítjük magunkat - elmondja, hogy az intézetben milyen alkotómunka folyik. Negyven tanítványuk van. Egyelőre nincs internátusuk, a városban élnek, autóbuszon jönnek iskolába. De remélik, hogy hamarosan lesz lakótelepük is. A művészet feladatát abban látják, hogy minél közelebb kerüljön a néphez. Csakhamar áttérhetünk a lényegre, azaz megnézzük a falon függő képeket és az albumot - az iskola legjobb munkáiból készült, mintegy száz reprodukciót. A színes reprodukciók nyomdatechnikailag is elsőrendűek. A művek közt nem kevés a remekmű. Ismétlem: remekmű, mely fenntartja és folytatja a kínai festészet legjobb tradícióit. Hagyományos témák: tájképek, madarak, magas hegyek közt megtorlódó felhők. De a mai élet jeleneteit is sok sikerült kép ábrázolja. A legeslegszebbnek én azt a rajzot találtam, mely egy öszvért és egy öszvérhajcsárt ábrázol lejtős hegyi úton. Szembe velük, vihartól ferdén, felhőszakadás. És a vihar és élőlények akaratának küzdelmét látom és érzem egymásba szökellni. A cím: „Ércszállítás a hegyekben." Sokkal kevesebbet mond, mint a kép. Jó képeknél ez rendszerint így szokott lenni - rossz képeknél fordítva. Eddig a fekete ovális asztalnál ültünk, teáztunk, forró vizes törülközőtől frissültünk, beszélgettünk. Most felszólítanak: üljek az ablak melletti asztal közelébe, ahol ajándékot fognak számomra készíteni. A terem sarkában, két ablak összeszögellésénél nagy asztal áll, melyre ágytakarószerű flanelt terítettek. A tanítványok fehér, finom rizspapírt tesznek az asztalra, festéket, ecsettartó edényt, szilkéket, vizet. Egyetlen szék áll az asztal mellett, ahová engem ültetnek le. A tanítványok körénk gyülekeznek. A Ho Si-Minh arcú öreg mester odalép az asztalhoz, rám néz. Olyan érzésem van, mintha portréba kezdene. A mester gyors mozdulattal kiválaszt az ecsettartóból egy meglehetősen vastag ecsetet, és a vízszintesen fekvő papír bal felső sarkából energikus függőleges vonalat húz. Aztán párhuzamos vonal következik. Az erős fekete vonalat vízzel helyenként elszürkíti, majd más ecseteket vesz kézbe. Roppant gyorsasággal dolgozik. Néhány perc múltán egy fenyőfa körvonalait látom. Csen Szun-jen váltogatja az ecseteket. Most az erdei fenyő dupla tűleveleit festi, ecsetének hirtelen két hegye lett a két fenyőtű egy kézvonással kerül a papírra -, mint ahogy a természet is egyszerre alkotja őket. Újra rám néz - véletlenül-e, vagy mert figyel? Most a törzset és ágak rőtes sárgáját jelző színfoltok egészítik ki az erdei fenyő képét. A fenyőfa kész. Ekkor Csen Szun-jen, a Ho Si Minh arcú mester otthagyja az asztalt. Előlép a másik mester, Tien Szö-csin. Keze öregesen remeg, mikor megmártja az ecsetet, és míg kikeveri a szükséges szürkés színt. De amint a papírhoz ért ecsete, ez a húsos kis nagypapakéz nem remeg. Könnyedén fut a fenyőfa törzse alatt keresztben a Mei-virág ága. Leheletszerűen illeszkednek rá a vadrózsa színére emlékeztető virágok... már kész is. Most megint Csen Szun-jen mester lép a takaróval bevont asztalhoz, és a kép jobb felső sarkában hozzáfog a felírás elkészítéséhez. A felülről lefelé futó első sor értelme: „Örökké virágozzék barátságunk." A második sor: „Lengyel József elvtársnak szeretettel 1960 júliusában a csiangszui festészeti intézet." A harmadik sor: „Tien Szö-csin festette e Meivirágot, Csen Szun-jen festette a fenyőfát, és írta a jeleket." Amiből az is látható, hogy a kalligráfia önálló művészetnek számít... A tanítványok most kemény alátétet helyeznek a papír alá, ahova piros festékkel ők nyomják a mesterek pecsétjét. A kép kész. Alig néhány percet kell még szárítani, hisz a rizspapíron átütő vízfestéket felitta a terítő. A kép: én vagyok, azaz ahogy a kínai mesterek hallomásból, a beszélgetésből, a rámnézésből - na és bizonyára főképp udvariasságból - elképzelnek. Én vagyok a büszke, sziklán nőtt öreg fenyő és a télen is, az élet telén is virágzó Mei-virág. Hát jó! Bár így lenne! Nagyon köszönöm! Az öreg mesterek fiatalabbak, mint én. A Ho Si Minh arcú és energikus öreg fenyő hatvankét éves, a Mei-virág hatvanéves. Mert hiszen engem festve, gondolom, magukat is festették. 3