A Kassák Múzeum kiállítási katalógusai, kisebb kiadványai

Kovács Attila grafikái 1964-1988

Kovács Attila vonatkoztatási rendszereiről Alekszej von Jawlenszkijnek, a vörösen izzó portrék festőjének felhívása; „A művészet matematika!" nem olvasható ki képeiből. Sokkal inkább azoknak a konkrét és konstruktivista művészeknek műveiből, akik kiszabadították a művészetet az ábrázolás rabszolgaságából, akik rendszert vittek a művészetbe. Ők tudják, hogy csakis a kép belső logikája, tartalomtól és ikonográfiái megnevezéstől érintetlen volta rendezi és tagolja a művészetet művészetté és teszi élet- és társadalmi modellé. A rend, mint részek egésszé szervezése a művészet régi problémája. Ott, ahol átalakulást jelentő újító folyamatok zajlanak, az eredményeket mindig funkcionálisan értelmezhető, megmagyarázható esztétikai komponenseknek vetik alá és nem expresszív vagy tetszést kereső elemeknek. A rend eszméje nem a hasból, hanem a fejből származik. A művészetet a ráción kell átszűrni. A művészet csak ezen felvilágosult körülményeknek révén írhatja újra a filozófiát, tehet szert követelményjellegre, didaktikai tulajdonságokra s egyesítheti mindezeket anélkül, hogy művészi jellegét elveszítené. A művészet mint rendszer nemcsak azt kívánja bizonyítani, hogy a képbe bevitt matematika, helyes arányok teszik a képet képpé és igazolják létét. A struktúrális művészet abból indul ki, hogy a képet önnön saját törvényei magyarázzák, amelyeket meg kell határozni, s ezeken belül kell a műalkotásoknak kibontakozniuk. Kovács Attila 1965-ben elfordult a tárgyábrázoló festészettől, azóta nem alkot ábrázoló képeket, hanem olyan képi realitásokat teremt, amelyek matematikailag programozott folyamatok, kutatási témájuk az idő és a tér, a sebesség és a visszafordíthatatlanság. Kovács a képi matematika, struktúra, logika felé fordul. Parafrázisokban vizsgálja előképeit, pl. Kassák Lajost, Josef Alberst. Saját képi nyelvén tud vonatkoztatási rendszereket létrehozni, melyekben többek között bizonyítja, hogy a többieknél megtalált megoldások az egyetlen helyes megoldások. Ennyiben a parafrázis fogalmát helytelenül alkalmazzuk. Kovács nem utánoz és nem támaszkodik senkire, ha változtatni kíván valamin, hanem maga választja ki kutatásainak témáját és szigorú következetességgel tart ki mellette. Egyik korai munkájában, a „Hálódeformáció 1964"-ben (világosszürke tempera, papír, 29,7x21 cm) a vonatkoztatási rendszerek struktúrális problémáját első ideaként ismerjük meg, hálódeformációként megjelenítve. Ezután a szekvencia-jelleg, a kifelyezés strukturalitása a leképző jelleg (a háló) fölé kerekedik. Még ugyanebben az évben másképpen vetődik fel ez a probléma a „Vertikálisan rendezett mikrostruktúra 2-1964" (világosszürke tempera, papír, 29,7 x 21 cm) című műben. Itt a művész nem leképez, hanem inkább festői, szinte tasisztikus eszközöket alkalmaz. Még ugyanebben az évben bekövetkezik a redukció, a reduktivizmus. Kovács megtalálja saját képi nyelvét, amely kutatásainak eszközévé és egyben tárgyává is válik- pl. olyan horizontális folyamatokra összpontosít amelyeket periodikusan vertikális struktúrák szakítanak meg, s itt abból indul ki, hogy a képi történés ott van, ahol a helyszíne található: balról jobbra, lentről fölfelé. Nyitott struktúrák keletkeznek, amelyek ugyanakkor a lehető legszigorúbbak. Kovács képei, képi találmányai a vonatkoztatási rendszerek segítségével működnek. Struktúráik megannyi esztétikai tér, transzmutatív plaszticitás, vizuális artikulációként felfogott koordináció, geometrikus formák vizuális relativitásai. A művész szavai már maguk is arra utalnak, hogy Kovács Attila elsősorban elméleti, gondolati síkon járult hozzá a mai művészethez. Amikor Max Bense (Artistik und Engagement, Köln, Berlin 1970) Kovács Attilával kapcsolatban háromdimenziós grafikáról és városmodellről beszél, tulajdonképpen a lényegre tapint. A vonatkoztatási modellek nem kizárólag matematikai formulák, hanem egyúttal társadalmi vonatkoztatási rendszerek modelljei is. Kovács kontrollált utópiát tervez, amely vonatkoztatási rendszerként, alapstruktúraként, mozgásfolyamatként, fázisdefínicióként, egyszersmind szintetikus programként fogalmazott lehetőség, Kovács felszólítja a nézőt, hogy vele együtt gondolkodva önmagára találjon. Műveinek precizitása magátólértetődő, hiszen a kézműves jelleg homályba borítaná az alapgondolatot. Ezek a művek művészet és tudomány egységét óhajtják, a szintetikus intelligencia tanúi, egyesítik a felvilágosodást és az információt, és minden szubjektivizmust az irracionalitás birodalmába utalnak, amit a művész nem ismer el érvényesnek. Kovács Attila azon ritka művészek egyike, akik nem a közönség szórakoztatására alkotják műveiket, hanem hisznek abban, hogy új ismereteink, érintsék ezek akár a világra vonatkozó ismereteink egészét, csak a művészet által válnak oly felismerésekké, melyek a jobb jövő kialakításában, az emberiség kollektív tudásának részeként, felelősséggel vesznek részt. Dieter Ronte Sprengel Múzeum Hannover, 1991 május Galerie Karin Fesel Düsseldorf Kovács Attila 1938-ban született Budapesten. Galerie Wack Kaiserslautern Budapesten és Kölnben dolgozik A kiállítást megnyitja Beke László 1991. augusztus 21.-október 1. A kiállítást rendezte Csaplár Ferenc KASSÁK EMLÉKMÚZEUM ÉS ARCHÍVUM • BUDAPEST • FŐ TÉR 1. Druck Druck- & Verlagshaus Wienand, Köln