A Kassák Múzeum kiállítási katalógusai, kisebb kiadványai

20. századi magyar művészet kortárs magyar írók gyűjteményéből

Hornyánszky Gyula: Ráday utcai háztetők /1964 bírásra méretezett sikertelenség, ha nem előbb, hát utóbb megteszi a magáét; a balvégzetű fő körül lassan kigyúl az őrültek és a megszállott dilettánsok fejét övező fénykoszorú. A képekről ezenközben mind kevesebb szó esett. A képeket majd csak a festőjük hozza szóba, évekkel később, amikor a Hungária kávéház előtt üveges tekintettel odatántorog egy-egy járókelőhöz, és azt mondja neki: - Fölajánlom önnek a képemet harminc forintért megvételre. Ne tévesszen meg bennünket ez a szélesvásznú, színes, amerikai művészéletfilmbe illő jelenet. Hornyánszky az elmúlt negyven év ideológiai barbarizmusának egyik leginkább tönkretett áldozata. Senki sem állíthatja felelősséggel azt, hogy Hornyánszky a szabadpiaci műkereskedelem világában biztosan többre vitte volna. De azt felelősséggel állíthatjuk, hogy abban a világban komoly esélye van a véletlennek, míg a központosított művészeti rányitás körülményei között ez az esély igen csekély, olyan, gerillaharcra nem kiképzett, sértő-sérülékeny lény esetében pedig, amilyen Hornyánszky is, gyakorlatilag semmi. Rajta még az sem segíthetett, ami föld alá szorult kartársai többségén, a félig vagy teljesen illegális külföldi vásárló. Ő maga nem volt üzletember, olyan intézmény pedig, amely helyette lehetett volna az, méghozzá meggyőződésből, attól a rögeszmétől vezettetve, hogy Hornyánszky festő, nem létezett, illetve ennek csak egy ormótlan, állami gólemváltozata létezett, melynek vak agyagszemében Hornyánszky minden volt, csak nem festő. A szocialista róka fogta realista csuka és a realista csuka fogta szocialista róka. A négyszögű agyak alkotta kör. És van hozzá egy halottunk. Egy festő, aki nem fest. Vannak sebek, melyekre nincs gyógyír. Hornyánszkyt senki sem kárpótolhatja a visszahozhatatlan évekért. Ő maga sem azzal, hogy évek óta vers és próza közt lebegő félálomszövegeket ír. Hamis vigasz, hogy a festő helyett nyertünk egy költőt. A szövegek a festő szövegei, az ő elapadni nem tudó tehetsége ömlik alá bennük vízesés módjára, csillogó törmelék képében az, amit a festő tekintete valaha egy oszthatatlan tömbbe préselt, miközben az abszolút profi gyors kézmozdulatokkal rögzítette a látványt. Nincs mentség, ezzel a történettel, a Hornyánszkyéval is el kell számolnunk egyszer utódaink ítélőszéke előtt; mindannyiunknak, de kivált a hazai műkritikának és műtörténetírásnak, mely mind a mai napig kiáltó hallgatással látszik helyeselni a történteket. Nem öblös gyászretorikára van igényünk, hanem némi szakmai tisztességre és egy gyakorlati döntésre; arra, hogy valaki utánaeredjen a szétszórt életmű még föllelhető darabjainak, és legjobb tudása szerint kiderítse, hogy mi az, ami megmaradt, milyen s mit ér az egész együtt. Gyanítom, nem keveset. Mindenesetre annál, amire ma taksálják, nagyságrenddel többet. Nem vagyok művészeti szakíró, csak egy mezei költő bölcsészdiploma nélkül, viszont az érzékeim épek, és megérzem az angyal jelenlétét a szobában. Még ha a körülmények szokatlanok is. 1965, 14