A Kassák Múzeum kiállítási katalógusai, kisebb kiadványai

Kassák emlékkiállítása a Petőfi Irodalmi Múzeumban, 1973

A lendületét, azt felfogtam. Negyven éves korkülönbségen, ellentéteken, geológiai korszakokon is átsütött mélyből jövő kitörésének ereje, társadalmi és szellemi hőfoka. Nem akarhatott kevesebbet, mint amennyit akart. És ott volt az ő híres makacssága. A századeleji proletár, a pallérceruzás mesterember, az izmus-vezér, nyolcvan esztendős fejével is olyan épen, mint a harminc évesek, valahogy azokra az oroszlánokra emlékeztetett, akik (Rilke szavával) „nem ismernek hanyatlást". Kassákról, a horgászról, nincs személyes emlékem. De másodkézből sokat hallottam róla. Egy másik óbudai horgászköltő szokta volt mesélni, hogy már megint találkozott Kassákkal a Duna-parton, hogy már megint kihajtotta őket a vízhez a legyőzhetetlen szenvedély. Sajnos, másokat is kihajtott; úgy meg volt rakva a part horgásszal, mint a sürgönydrót fecskével ősz felé. De nem ment el senki. A horgászok néma, egymást-utáló testvériségével csak ültek a víz mellett. Mondom, nem láttam Kassákot horgászni. De sokszor, nagyon sokszor képzeltem el, amint ott ül a parton — kezében horgászbot, fején a Kassákkalap — és mozdulatlan makacssággal nézi a hideg, fösvény vizet. Mi volt az alap-viszony közöttünk? Az, hogy Kassák imponált nekem. Jól megjegyeztem magamban ezt az érzést, mert sorsom nem gyakran kényeztetett el vele. Húsz éven át ismertem, hatvan és nyolcvan éves kora között. Ez idő alatt bőven volt alkalmam megismerni öntörvényűségét, azt a módot, ahogyan egy öregember ellenáll a kísértéseknek. Az öregség kísértései sem kisebbek, mint az ifjúságéi. Ki tudja, mennyi ideje van szembeszegülni a világgal? És mire való? De ő, az örök szembeszegülő, fel se tette magának ezeket a kérdéseket. Fütyült a saját öregségére. Mert bármikor, bármilyen körülmények között, csak a maga módján akart üdvözülni. Vagyis le tudott mondani. Ez, legelsősorban ez volt benne imponáló. Nem azért mondott le, mert aszkéta volt. Nem volt az. Épp úgy vágyott errearra, földi jóra, hírre-névre, mint emberek (írók) vágyni szoktak. És hogy tudott örülni hetven-nyolcvan évesen, amikor a késői elismerés már elelérte! Ez a késői öröm, ez a vitalitás sem volt csekély lecke azoknak, akik ismerték. De amiben legközelebb állt hozzám, azt megnevezni sem tudom. Egyéniségének magva volt ez, valamiféle szilárdság, öreg fémek rozsdamentes azonossága. Hiába is próbálom körülírni. Csak a választ ismerem erre a tulajdonságára: tiszteltem Kassákot. Túl különbségeken és hasonlóságokon, túl vitákon és emberi kapcsolaton, hadd ismételjem meg kalapot levéve: tisztelem. FESTMÉNYEIM ELŐTT Állok a képeim előtt a képeim előtt amiket én szültem nagy erőfeszítéssel de veríték nélkül egy jó napom jó óráján a világosságban a csendben oly távol mindentől hogy megkülönböztethetetlen voltam a való világtól. Ugyanaz a vágy gyötört mint a szüzeket ugyanaz a mozdulatlanság súlyosodott bennem mint a kövekben s mégis a távolság vonzása röpített egy szín egy forma egy vonal felé melyek az én halhatatlanságomat rejtik magukban.