A Kassák Múzeum kiállítási katalógusai, kisebb kiadványai

Kassák emlékkiállítása a Petőfi Irodalmi Múzeumban, 1973

ez régóta irodalomtörténeti közhely volt az avantgarde szándékaira nézve. Igen. De más dolog az ilyesmiről értesülni és más szembe találkozni a hatvan éves avantgarde-dal az utcán. Hogy Kassák csakugyan azt akarja, amit akar, bizony nehezen fért a fejembe. Elveiből sok minden következett. Például, hogy az ő szemében egy rímes vers költője nem rossz vagy ósdi verselő volt, hanem gyáva. Avagy reakciós. Némely összecsapásainkkor, ismeretségünk elején hányszor mondogatta: Legyen bátorsága eldobni a kötött formát. Mondanom sem kell: a fülem botját sem mozdítottam erre a felszólításra. Más idő, más körülmények gyermeke voltam, a bátorság-gyávaság szópár egészen máshol lakozott bennem, mintsem a rímes-rímtelen szókapcsolat. Verstani elveit egyszerűen egyoldalúságnak tekintettem, példának a gyors dogma-képződésre. Hiszen, ha az ellenkezőjét követelte volna tőlem, azt is ugyanannak tekintettem volna. Lassan, nehezen értettem meg — axiómáit újra meg újra latra vetve —, hogy nem ilyen egyszerű a dolog. Ők ott a századvégen-századelőn csakugyan feltaláltak valamit. Hogy mit? Erre nem olyan könnyű felelni. A modern művészetet? Ez nagyon is általános. A szabadverset? Ez piszlicsár részlet-kérdés. Egy új világot? Ábrándos megfogalmazás. Mindenesetre képtelenül nagy, mondhatnám ormótlanul nagy szándékaikból több váltódott be, mint bárki gondolhatta volna. Mégiscsak ők kezdték el azt, ami ma — közel száz év múltán — többékevésbé a költészet világnyelve. Kassák úgy jelent meg az életemben, mint egy látomásszerű ős-autó. Mintha egy 1900-as típusú Ford-kocsi gördült volna be lassan az utcába. Nem az újdonsága hatott rám először, hanem a régisége. Azután megint az újdonsága. Régi-új, új-régi; mennyit forgattam magamban ezeket a szócsoportokat. De mért oly későn forgattam (világirodalmi órával mérve az időt), mért a negyvenes évek végén, az ötvenesek elején? Megpróbálok erre először magánemberként felelni. Azért, mert akkor jöttem rá, hogy nem tudok többé úgy írni, mint addig. Minden költővel megesik ez néhányszor életében. Velem az első, fiatalkori lendület, az első kételytelen kötet után esett meg, méghozzá — post hoc propter hoc? — az ötvenes évek kezdetén. Vaksin kezdtem tapogatózni eszközök, szavak után; főleg szóközök akadtak a kezembe. Addig-addig, míg így vagy úgy kialakítottam a magam számára valamilyen versbeszédet, amelybe a lehető legtöbb kihagyást zsúfoltam bele. Először csak az asszociációt tágítottam, KIÁLLÍTÁSI PLAKÁT/1928