A Kassák Múzeum kiállítási katalógusai, kisebb kiadványai

Fekete világ. Jürgen Waller képei

ban, leginkább azonban a nyolcvanas években Waller egész panorámát festett meg, részletek sokaságát megörökítve. Most másképp cselekszik. Gyakran és fenyegetően feltöri a homályos felületet; a szakadékos kéreg olyan, mint a kialakult kráter. Elképzelhető dráma, amely azonban most befejeződik. Gyakran egy madár, repülés közben megmerevítve, feketén megragadva. Olykor előmásznak, szinte mint kiáltás, a képkeret széléről a vásár-valóság rikoltozó darabocskái. Becsúsznak a feketébe; kollázsszerűen megalkotott nyers valóság: visító horror. Fantasztikus apokalipszis egy fajtáját, a millenium kezdetének és végének általánosan jellemző valóságát tárja elénk a festő. Waller politikai művész, kritikai realista. Képeinek fekete világa nem természeti törvényszerűségek alapján jött létre: minden forma megalkotott, előállított forma, nem organikus, valamennyi konstruállt, elkészített. Mi csináltuk. Az ember készítette. Az apokalipszis ma nem mint egyszeri esemény jelenik meg, nem mint Dürer hétfejű szörnye válik láthatóvá. Wallernél mint szeizmográfikus rezonálás, mint a megmerevedett elgépiesedés reflexe, visszfénye fejeződik ki. Mindezt már régóta tudjuk. Most Waller révén képünk van helyzetünkről, s egy kissé világosabban látjuk a bennünket fogva tartó zűrzavart. Waller sorozatának nagy világlátomásai tiszta monumentalitásukkal is lenyűgöznek. A dolgot meghatározták, világos körvonalat kapott. Waller véghezvitte ezt, mi kissé megkönnyebbülhetünk. Bátorsága reményt ébreszt bennünk. Dieter Peppel A FEKETE KOR Jürgen Waller legújabb képeiről szólva sokan „fekete monokrómiát" emlegetnek. Ám úgy tűnik, ez felszínes megállapítás, avagy talán nyelvi tévedésről lenne szó? Egyrészt monokromiával csak olyan felületet lehet megjelölni, amely festékkel van egyenletesen bevonva éspedig egy sima alapon - ez a leggyakoribb -, vagy az alap kiemelkedések révén árnyjátékokat és anyaghatásokat idéz elő. Jürgen Wallernél a különböző, többé kevésbé korommal fedett képfelület-részek egymásmellettisége különféle formák felismerésére kényszeríti a szemet. Ezek a formák eleinte szigorúan geometrikusak voltak, és egy szellemi-művészeti leltár alapját képezik. Korom és szénpor enyvezett vászonra történő fölspriccelésével jönnek létre. Az ilyenfajta művek esetén a puszta leírás nem segít. A látogatónak a legelőnyösebb látószög megtalálása végett el kell szakadnia a műalkotással kapcsolatos eddigi szokásaitól. Aktívvá kell válnia, a kép előtt keresve ide-oda kell mozognia; ez figyelmének a lehető legnagyobb koncentrálására kényszeríti, s a jelenségeken túli vizsgálódásra, elmélyedő szemléletmódra ösztönzi. Másrészt a fekete nem szín. Épp ellenkezőleg: a szín és a fény távollétét jelenti. Ha a fénynek a színek eredetében részük van, mint ahogy a prizmával végzett fizikai kísérleteink tanítják, úgy ezek az operatív alkímia szerint az olvasztótégely teljes sötétségében, a sötétség védelme alatt születnek, amely sötétség az átalakulás és megújulás számára elengedhetetlen. Ebben rejlik Rimbaud fekete A-jának magyarázata. [...] Az A vezeti be a hangok kromatikus sorát, ez áll lappangva történt megszületésük előtt. Jürgen Waller képei eredetüket tekintve voltaképp nem mint feketék jellemezhetők, hanem mint „korom-képek". Elegendő arra a sötét atmoszférára gondolni, amit a „fekete" szó az irodalom világában fölidéz, hogy megértsük, a német művész feketéje nem azt a szimbolikus feketét jelenti, amelynek belső spiritualitása van. [...] Waller újra és újra közelünkbe hozza a látható univerzum egy meghatározott vonatkozását; befátyolozza, de ugyanakkor megfejthetővé és két alapformára redukálja, a négyzetre és a körre. [...] A hatalmas képtömegek a megmunkált síkoknak megfelelően nyerik el egyensúlyukat. Magukat a síkokat a koromátvitel vastagsága különbözteti meg egymástól. A zavar amiatt a fátyol miatt keletkezik, mely a szemlélő és a szenzibilis formák között jön létre. Ma az ember megtagad mindent, ami anyagi életkörülményein kívülre esik. Maga és a világ közé egy mind erősebbé váló korlátot helyezett: háborúkból, környezetszenynyezésből, a természeti törvények figyelmen kívül hagyásából (a minden élőlény iránti szolidaritásérzés elvesztése és az állatok iszonyú lemészárlása a nemrég letűnt évszázad legnyomasztóbb rejtélye marad). Messze eltávolodva attól a természetes magatartástól, mely az autentikus tudás útjának választását s az univerzumon belül a valóban emberi álláspont képviseletét jelenti, az ember egyre jobban aláveti magát a sötétségnek és a tagadásnak. Nagyon is nyilvánvalóan azért teszi ezt, hogy széttörje a szükséges egyensúlyt; ennek következtében azonban már nemcsak az ökoszféra további létét veszélyezteti, hanem saját túlélését is. Egy visszaszámlálásszerű folyamat elindítójaként és irányítójaként minden látszat szerint a káosz felé tart: ez a magyarázat a fekete szimbolikus jelentésének ellentétességére. Ha az ember a fentiek alapján szembenéz saját történelmi felelősségével, értelmet kap Jürgen Waller kötelességvállalása. El lehetett volna fogadni, hogy Waller legutóbbi művei a geometrikus absztrakcióhoz vagy a konkrét művészethez állnak közel. Ám kiderül, hogy a látomásos művészek, mint Ludwig Meidner vagy Max Beckmann végkövetkeztetéseinek szellemében jöttek létre. Semmi véletlenszerűség nem fedezhető fel egy szurokfekete nap ilyen módon történő ábrázolásában. Mint ragyogás nélküli fekete csillag vándorol az őt keretező derékszögű tömegek egyikétől a másikáig. A művész saját komor vízióit tárja elénk, amelyek eltekintve egy Dürer, egy Chranach vagy Hercule Segher nyugtalanító kérdésfelvetéseitől, megegyeznek az indo-európai hagyomány eszkatológikus szemléletével. Tudatosodást kell kiváltaniuk, s csak e tudatosodás után következhet az életkörülmények megváltozása. „Ez a világhanyatlás" nem a mienk, írja André Breton 1948-ban, mielőtt „a jelekhez való visszatéréshez" hívott volna fel. A szénbánya mélyén Jürgen Wallernek meg kellett éreznie a fekete nyomasztó hatalmát; lelepleződtek ebben az aknában a természet titkai, az ásvány intelligenciája megtalálta beteljesülését a kristályban, melynek fénye válaszol a csillag fényére. A regeneráló tűz lappangón ott van a szénbányában; a gyémánt a szurokszénben fekszik elrejtve, a tudás pedig az álomtalan éjszakában. A fekete révén megszerzett tapasztalat után - idézzük az ezer esztendővel ezelőtt keletkezett izlandi Edda-dalokból az emberiség újjászületéséről szóló jóslatot „másodszor is föld merül föl a tengerből / egy örökre zöld [...] / vetetlenül virulnak a mezők / minden bűn megbocsáttatik". Jaques Simonelli A szövegeket az alábbi kiadványból vettük át: Jürgen Waller. Der Weg zum Schwarz. Museum für Konkrete Kunst Ingolstadt, 2001 A szövegeket magyarra fordította: Csaplár Ferenc © Museum für Konkrete Kunst Ingolstadt, Dieter Peppel, Jacques Simonelli, Csaplár Ferenc