A Kassák Múzeum kiállítási katalógusai, kisebb kiadványai

Fekete világ. Jürgen Waller képei

mutatványosok maguk és a nézők között korlátokat állítanak fel, hogy ezek fölött bemutathassák produkciójukat. Lehetséges többféle művészeti formát szavak használata nélkül bemutatni. Ezeknek az alkotásoknak a bemutatója maga csendben marad. Emberek, mi, ebben a helyzetben magunkról és egymásról semmi más ismerettel nem rendelkezünk, csak azt tudjuk, ami a falakon lévő árnyak révén megismerhető számunkra. Ők és mi, szemlélők megbeszélhetjük-e egymással, hogy mit látunk, s nem tarthatjuk-e azt, amit látunk, magának a valóságosan létezőnek? Furcsa képről beszélsz, különös módon foglyul ejtett szemlélőkről, mondotta Glaukon Szókrátésznak. MEGLEPŐ TEHÁT A platóni barlanghasonlat fentebb közölt parafrázisa segítséget nyújthat a Waller-képek jelentésének megfejtéséhez. Mindazonáltal azzal a feltétellel, hogy az athéni filozófus szándéka számunkra paradox marad, és annak célja is, nevezetesen, hogy a valóságosan létezőn túl van ennek valamiféle csalóka képe, és nem az ideák képe látható ott. Az árnyakat mint a létezőről szóló valóságot kell elfogadnunk. Fekete maga a dolog: ilyen sötét, komor a helyzet: Kétségbeesés, fogalmazza meg már 1968-ban egy kép. Jürgen Waller az árnyakban magát a dolgot is megjeleníti. Az árnyékban ott van - az 1971 -ben festett kép címével szólva A kreuzbergi öngyilkos épp úgy, mint a virágok, melyek az 1973-ban készült Csendélet virágok nélkül című festménynek csak az árnyékban szemléletessé váló jelentést adják: Mi ebben a helyzetben magunkról és egymásról semmi más ismerettel nem rendelkezünk, csak azt tudjuk, ami a falakon lévő árnyak révén megismerhető számunkra. Mondja Szókratész, mondja Platón. Aki a valóságot ideáinak egén kereste. SZAVAK NÉLKÜLI VILÁG Waller új fekete képei az ezredforduló utolsó hónapjaiban, 1999 őszén és a rá következő tavasz idején keletkeztek, ám semmi közük a millenium pátoszához. Formájuk szabályos, méretük a megszokott, harminc darab vászon, valamennyi cím nélkül. Felületük összesen 150 négyzetméter. Együtt kiállítva lenyűgözik a szemlélőt. Körben mindenütt fekete, a kiállítás helyszíne árnyképekkel borított, dermedt hangulatú barlanggá alakul át. Ez a képek árasztotta sötétség egy földalatti világból származik, a mitológiai barlangból, avagy profánabbul fogalmazva: abból a világból, melyet a fotografáló Waller 1985-ben a Ruhr-vidék széntárnáiból felszínre hozott, hogy a megragadott árnyakat festészetté alakítsa. És ilyen sötétségekkel járta végig New Yorkot, és tért vissza a mediterrán Vallaurisba, ahol az ember inkább az égszínkékre szeretne gondolni. Waller már az 1960-as években, az Azur-parton sem a napot festette. A Vallauris piacteréről készült festményen az asszonyok blúzán inkább a hold visszfénye sejlik, és a téren a Picassoszobor sziluettje egy vöröses, éjszakai hangulatú háttér fényében látható. És a feketének jól érzékelhető szerepe van a tömbszerű formákban és a komor atmoszférában. Jól példázza ezt az 1967-ben festett Ülő férfi, melynek emberalakja egy fekete kőoszlop fölött lábai közé roskadva, valamiféle talajtalanság állapotában meditál, egy látóhatár nélküli, keretbe szorított világban. Akárcsak erről a képről, Waller többi művéről is teljességgel hiányzik a derűnek akár a legkisebb nyoma is. Waller művészként következetesen szigorú ember. Odakinn napfény és tenger, ő pedig kis, kényelmetlen, mindenütt szénporral befeketített műteremben a csontenyv bűzében vásznai fölé hajol, mialatt az ajtaja előtti kis téren a bisztróvendégek székeiket az árnyékba tolják. S ha ő maga is közéjük telepszik, kormot és enyvet hoz magával. Néhányan művésztársai közül is ott vannak. Gyakran valamennyien együtt maradnak, hangosak, s megesik, hogy aznap már nem térnek vissza műtermükbe. A műtermen kívül Jürgen Waller is az életet habzsolva élvező lény. Nemcsak a munkájában szigorú. Képeiről száműz minden kulináris bujaságot, esztétikai ínyencséget. Semmi színesség, semmi finom ecsetbravúr, semmi felületi zománc. Helyettük érdesség, szemcsésség, durván, nyersen kialakított forma. Ez az 1999-ben és 2000-ben keletkezett képsorozat derékszögű, egymásra vagy egymás mellé rakott fekete felületekből áll össze. Alapként az elvont, jellegzetességek, hely és határok nélküli tér szolgál, mely homályos reflexe egy fénynek, mely nem magában a képben, hanem a kép előtti térből látszik megjelenni. Ahogy Szókrátész mondotta volt. A festő nem ad képcímet, nem közöl semmi életrajzi, személyes jellegű dolgot vagy helyzetet. Egy szót sem szól. Ahogy Szókrátész mondotta volt. Ezzel minden kommentár spekulatívvá válik, a vásznak monumentális dimenzióihoz képest legfeljebb csak valamiféle megközelítési kísérlet lehetséges. Mint a magasba tornyosuló sírkövek, mint a néma kőtömbök esetében. A 80-as években készült művek egy részén felbukkannak a berlini viszonyokkal kapcsolatos emlékek. A város című festményén például a még mindig álló berlini fal, melynek áthatolhatatlan betonlapjai előtt háttal nekünk maga a festő áll mint tanácstalan, valamire kitartóan várakozó alak. Egy elsüllyesztett galamb látható a festő előtt a levegőben, egy árnyképszerű papírmadár. Maga a művész lép fel, szilárdan, sértetlenül, anélkül, hogy valamit tenni szándékozna az előtte álló világgal szemben; csak nézi azt. Az egész mégis a kiúttalanság szimbóluma. Egy kissé úgy, mint Szókratész barlangjának emberei, most azonban az egymás mögé helyezett kőtömbök előtt, melyek elzárják a horizontot. Rendkívüli, különös, mondotta volt Glaukon a barlangfalakon látható árnyképekről. És rendkívüli lesz ez a szemlélő számára, akinek semmi nem ad támaszt és tájékozódást. És rendkívüli magának a festőnek is, akit ennyire foglyul ejtett a valóság. És ma: úgy tűnik, minden felcserélhetetlenül személyes, minden érzéki fokozatosan, rétegről rétegre megsemmisül a munkafolyamat során: a szén feldörzsölésétől az enyvvel történt minden egyes anyagfelrakás ehhez kapcsolódó fixirozásáig. Az így létrejött táblák közvetlenül és lezártan nem mutatnak semmi mást, mint saját puszta anyagiságukat, anélkül, hogy a megszületés folyamatának bármi nyomát is őriznék; mentesek minden esetlegességtől, véletlenszerűtől, melyek olyannyira jellemzik a valósághoz szorosan kötődő alkotók munkáit. Nincs rajtuk aláírás sem. Nincs tehát senki, akihez szimpátiánk vagy elutasításunk kifejezése végett fordulhatnánk. Irgalmatlanul autonóm képvilág, mert a világ itt nyomatékosan jelen van, de ugyanakkor mégis távoli. Magunkra maradottan állunk előtte. Nincs alkotó, aki vezetne bennünket. Minden nyugtalanít a forma megkövesülten áthatolhatatlan, névtelen és egyúttal ortogonálisán megragadott szigorúsága következtében. Egész közelről nézve a vibráló felület érdes, csaknem kialudt meteoritkéreggé válik, és a rátaláló fény alatt fokozatosan irizálva izzani kezd. Az egymás fölé épülő síkformák szemcsetextúrájuk és aszketikusan fokozott feketesűrűségük révén alakulnak ki, s nem élvezettel részletező gesztus révén. Az alap a végtelenségnek egy zónája, mely előtt a keretes sávokból és derékszögű formákból álló tömör elemek mint jelentéstanilag üres, egyszerűen egymás fölé helyezett rétegek emelkednek ki. Az alap szuggesztíven meghatározatlan, mint valamiféle kozmikus zúgás, egy Bing Bang fekete éjszakai fénye, amelybe mi mint csillagászok belemerülünk, és mint szemlélők belefeledkezünk. Waller fekete képeinek új sorozata sötét időkről beszél. Az időt nem konkrét, sajátos esemény jelzi, mely képekben elbeszélhető lenne. A korábbi korszakokban, a berlini periódus-