A Kassák Múzeum kiállítási katalógusai, kisebb kiadványai

A legutóbbi 25 év magyar művészete a Hernádi-gyűjteményből

művész révén a hangzóra csak üggyel-bajjal terjedhet ki a képzőművészet hatalma, terjedjen ki bátran az írott vizuális világra! Régi gyűjtő-trükk a művészt agyba-főbe dicsérni a vételár csökkentése végett. Bevetettem én is, de talán érthető-méltányolható módon. Mindig előre tisztáztuk, hogy a művész a Hernádigyűjtemény számára sokkal fontosabb, mint amennyi pénz a vételre juthat. Ha a gyűjtő hitelesen tud érvelni a művész fontossága mellett - én, azt hiszem, ezt mindig őszintén, tehát hitelesen csináltam -, akkor a vételár a művész számára „talált pénz" lesz az igazi viszontszolgálat: a más területről érkező, de találó, eredeti esztétikai elemzés mellett. Végül is tíz vételnél fontosabb lehet egy-egy önmagában óhatatlanul bizonytalan művész számára, hogy segítsen valaki neki végre megtalálni hangját-rangját, helyi értékét, sajátos, csak reá szabott szerepét, esetleg még követendő útját is. Szó se róla, baráti bírálat is elhangozhat műterem-látogatás közben, vernisszázson, hisz a foglalkozásszerűen hiú művészek is tudják, hogy csak a kritikai elemzés tarthat számot az elemzés névre. Lehet alkalmanként korholni is a művész-barátot, hisz az elismerés, a szövetségesi mivolt már eleve megnyilvánul abban, hogy a gyűjtő gyűjti a szóban forgó művészt. Kevés művész tagadná, hogy némelyik gyűjtő olyan felismerésekkel, megvilágosító kommentárokkal, címadásokkal stb. láthatja el akár múltjára vonatkozóan is, amelyek továbbsegíthetik pályáján. Még a bírálat is ilyen eredménnyel járhat. És egyetlen gyűjtő sem tagadná, hogy a művészekkel folytatott beszélgetései legalább olyan fontosak voltak neki a gyűjtés szempontjából (!), mint maguk a megnézett-megbeszélt vagy meg is szerzett művek. Mit mondhatok még a Hernádi-gyűjtemény kortárs részéről? Talán azt, hogy nem szégyellem a kiállított anyag bizton föllelhető hiányait, mert e hiányok jórészt úgy keletkeztek, hogy az elismerés részemről nem hiányzott, csak éppen nem vitt rá a lélek, hogy számos, itt nem látható remek művésztől jelentéktelenebb munkával is beérjem. Ugyanakkor készséggel vállalom, hogy mióta nagy garral előtörtek a modernizmust elintézettnek nyilvánító posztmodernek, én egyetlen percig sem törekedtem az irányzat brutális, gusztustalan, infantilis, pózoló vagy bohóckodó műveinek megszerzésére. A Kádár-korszak elmúltával végrehajtott „lázadó" gesztusok nem hoztak tűzbe, mert senki számára nem volt tétjük. Mivel nem neveket gyűjtök, hanem műveket, legyen inkább rövidebb a névsor - gondoltam -, mintsem hogy (üres) elismerésemről biztosítsak holmi handabandázó, nekem sehogyan sem kellő irányzatokat. (Még kevesebbre tartom a posztmodern művészeti kurzus támogató kórusát: az ájult, konyhafilozófiába csomagolt kritikákat, megnyitókat.) Akkor már inkább megpróbálok tovább meríteni azokból a munkásságokból, amelyekbe bizalmamat egyszer okkal belevetettem. Tegyem ezt azon az áron is, hogy konokul bezárkózom például a posztmodernek előtt? (Ahogy olvasnivalók dolgában is teszem?) Azt hiszem, a gyűjtésben legalább olyan fontos a nemet mondás tudománya, mint a szerelemben. Még sajnálnom sem kell - gondoltam - az általam nem kultivált művészeket, hisz a nekem nem kellő irányzat körül újabban még nagyobb is a gyűjtői sürgés-forgás, mint az én saját, poszt-nélküli modern területemen! A gyűjtő, akinek mindig a dernier cri tetszik, gyanúba keveredhet, hogy presztízs-okokból lelkesedik, rajong. Ha megszorítják, hirtelen nem is tudja, miért lelkesedik és rajong. (Tudjuk pedig, hogy a divatcikk óhatatlanul drága is, mert jókora fényűzési felárat tartalmaz.) Ma bizony már vannak „pazar" kortársgyűjtemények, amelyek rajongásukkal inkább lejáratják, semmint továbbajánlanák a begyűjtött anyagot. Nagyszerű gyűjtő-mentorom, a néhai Vermes István folyvást nyugtatgatott, hogy a pénztárcánál sokkal fontosabb a biztos, képzett ízlés, a lélek mélyéről jövő tetszés soha ki nem lengő iránytűje. Más kiváló gyűjtőtársak, Vattay Elemér, Doszpod József, Mezei Gábor, Antal Péter, Kieselbach Tamás, Kováts Lajos, Haas János, Békefi Gyula, Vörösváry Ákos, Barabás Lajos, a gyűjtő Fehér László és Matzon Ákos meg a többiek, akikkel cserekapcsolatra is léptem, hasonlóan vélekedtek. Nagy szerencsém, hogy sokat beszélgethettem velük, és csak nagyon ritkán voltunk egymás útjában némelyik művész műtermében vagy jobb galériában. Még nagyobb szerencséje a Hernádi-gyűjteménynek, hogy feleségem személyében pénzügyekben megértő, ízlés dolgában rokon szellemű és minden egyéb ügyben segítőkész kezelőtársra leltem. S az már a közeli jövő szerencséje lesz, hogy a gyűjtemény tulajdonostársai, Boldizsár és Ambrus fiam már ma is egyre nagyobb kedvvel és hozzáértéssel járnak-kelnek a gyűjteményben. HERNÁDI MikLós Galambos Tamás: Város /1961