A Kassák Múzeum kiállítási katalógusai, kisebb kiadványai

20. századi művészet Mihályfi Ernő gyűjteményéből

Magyar Újságírók Országos Szövetségének, továbbá a Magyar ENSZ Társaságnak, a Magyar Szovjet Baráti Társaságnak és egyetemes főfelügyelője az evangélikus egyháznak. A Magyar Nemzetnek 1949-től 1951 januárjáig, majd 1957. szeptember 1től 1972-ig volt főszerkesztője. A lapcsináláson és a közéleti tevékenységen kívül volt két másik szenvedélye is: a magyar képzőművészet ügyének szolgálata és a műgyűjtés. Az 1920-as évek közepétől az Est, a Magyarország, a Magyar Grafika és a Magyar Iparművészet cikkírójaként hivatásának tartotta, hogy mindent megtegyen a hazai modernizmus, vagy ahogy akkor hívták, „a progresszív művészet" újabb hullámával jelentkező alkotók, közülük is mindenek előtt a fiatalok megismertetéséért, munkásságuk elfogadtatásáért. Rendszeresen beszámolt az 1924-ben megalakult, magát a Nyolcak örökösének valló KÚT - Képzőművészek Új Társasága - tárlatairól, az avantgárd háború utáni magyarországi változatát képviselő csoport tagjainak egyéni kiállításairól. A konzervatív, jobboldali kritika felől érkező támadások ellen védelmezte őket, mikor rámutatott: a modern magyar piktúra nem Párizs függvénye, nemzeti jellege van, s „ugyanolyan értékű, mint Európa bármely más nemzetének művészete". Mihályfi ekkori értékrendjében a modern magyar művészet számára a legfontosabb örökség Rippl-Rónai művészete, a vezéregyéniségek Márffy és Vaszary, a legeredetibb tehetség Egry József, a háború után bemutatkozók közül pedig Derkovits Gyula és a szobrász Mészáros László. A modern magyar művészetről fölrajzolt körkép további helyeit Fényes Adolf, Iványi Grünwald Béla, Csorba Géza, Kernstok Károly, Czigány Dezső, Berény Róbert, Bernáth Aurél, Kmetty János. Pátzay Pál, Szőnyi István. Aba Nóvák Vilmos, Mattis Teutsch János, Perlrott-Csaba Vilmos, Medgyessy Ferenc, Bokros Birman Dezső, Bornemissza Géza, Nagy István, Farkas István. Gergely Tibor, Gádor István, a legfiatalabbak közül pedig Dési Huber István, Hincz Gyula, Vilt Tibor, Vörös Géza, Medveczky Jenő, Schubert Ernő, Kepes György, Hegedűs Béla, Trauner Sándor, Spinner Klári, Vásárhelyi Győző, Barcsay Jenő, Bene Géza foglalják el. Része ennek a tárlatismertetések sorával megalkotott körképnek a Berény Róbert és Bortnyik Sándor munkássága nyomán újjászületett magyar plakátművészet, a hagyományt és az újítást szerencsésen ötvöző magyar könyvművészet, a Kozma Lajos és Molnár Farkas, illetve a CIAM magyar csoportja tevékenységéhez kapcsolt hazai új építészet s az önálló tárlatokon bemutatkozó új bútor- és kerámiaművészet. A külföldi viszonyítási pont a modern francia képzőművészet és a Bauhaus szellemében megújult német építészet. Ez a kitűnő kvalitásérzékről, alapos nemzetközi tájékozottságról. az új törekvések többsége iránti nyitottságról, a művészi tehetség, az alkotói szuverenitás iránti tiszteletről tanúskodó szemlélet 1948-ban egy csapásra megváltozott: Mihályfi a zsdanovi művelődéspolitika fenntartások nélküli hívévé és fáradhatatlan hirdetőjévé vált. Új meggyőződése - „az új mérték és érték" szerint az absztrakt irányok hívei „tévelygők", akik „perverz burzsoá igényt lovagoltak meg", az új kor igazi modern irányzata „a szocialista realizmus", „a népért való művészet", mely a legszélesebb tömegek számára is érthető, mely „harcos, osztályharcos és pártos", „tartalmában optimista és építő". E felfogás szerint „a pártos témáktól való óvatos elfordulás a jobboldali opportunizmus csalhatatlan tünete", s Picasso a békegalamb megalkotásáig nem tett mást, mint „végigjátszotta az imperializmus korszakában a művészet hanyatlásának egész drámáját". 1956 után Mihályfi „balról" bírálta a valamelyest oldottabbá vált művelődéspolitikai gyakorlatot: az 1957. évi Tavaszi Tárlat kapcsán arra figyelmeztette az illetékeseket, hogy „nem lehet odadobni a gyeplőt, a párt és állam nem mondhat le az irányítás felelősségéről", s a „művészi szabadság" követelése „ellenforradalmi demagógia". Az 1960-as évek elején kezdett elszakadni 1948 óta vallott nézeteitől, olyan ütemben és időzítéssel, ahogy ezt az újabb és újabb párthatározatok vagy központi bizottsági állásfoglalások, első titkári vagy miniszterelnöki beszédek alapján, vagy a képzőművészeti életben immár visszafordíthatatlan folyamatokat látva szükségesnek érezte. Az új kiállítások és tudományos publikációk nyomán immár értékes hagyományt kezdett látni a két világháború közötti modern magyar képzőművészetben; a korábban kiátkozott absztrakt, op-art, pop-art törekvések problémáját pedig úgy oldotta meg, hogy besorolta őket a díszítőművészet körébe. Ám még 1971 -ben is leírta az Új művek című kiállítás kapcsán: „a Tűrés határai indokolatlanul messze tágultak, a Tiltás helyét a liberális engedékenység vette át". A párt mindenkori művelődéspolitikáját híven szolgáló, sőt annak oldottabbá válását olykor bíráló szóval illető publicista, miniszterhelyettes és főszerkesztő műgyűjtőként mindvégig hű maradt 1920-as, 30-as évekbeli önmagához és azokhoz a művészekhez, akiknek nagyságában, megszenvedett hitelességében magánemberként még akkor sem kételkedett, mikor közíróként a magyar művészet számára tájékozódási pontként a hivatalos szovjet képzőművészetet jelölte meg, s képzőművészeti kérdésekben egyik vagy másik szovjet művelődéspolitikust nevezte meg mint az igazság és bölcsesség letéteményesét. Míg miniszterhelyettesként gondja volt a művelődéspolitikai határozatok betartatására, addig megbízottai révén fáradhatatlanul kereste a magyar képzőművészeti örökségből hosszú időre kitagadottak műveit. így született meg, illetve gyarapodott az a magángyűjtemény, melynek nagyobbik - és értékesebb - része hosszú ideig cáfolata volt annak a felfogásnak és szemléletnek, melyet létrehozója a nyilvánosság előtt képviselt. A törzsanyagot a Nyolcak és az aktivisták, Bortnyik, Nemes Lampérth, Uitz Béla, Kmetty, Mattis Teutsch művei alkotják; ehhez a hagyományhoz kapcsolódik a páratlanul gazdag, vázlatokban és remekművekben egyaránt bővelkedő Derkovits Gyula-kollekció. A század elejéig visszavezethető előzményeket Rippl Rónai, Mednyánszky, Nagy Balogh János, Galimberti Sándor, a fiatal Egry József művei képviselik. A gyűjtemény különlegességének számít a gazdag Gulácsy Lajos anyag. A két világháború közötti időszakból Nagy István műveinek együttese jelzi legnagyobb súllyal a vidéki Magyarország modern képzőművészetünkben való jelenlétét. A szám szerint is hatalmas gyűjtemény egy része 1978-ban a Nógrádi Történeti Múzeumba került, évekig a szécsényi Kubinyi Ferenc Múzeumban volt látható. A gazdag érem- és kisplasztikakollekció festmények és grafikák sokaságával Mihályfi Ernő családjánál maradt. A budapesti művészetbarátok és a fővárosunkba látogató külföldiek kiállításunk alkalmával találkozhatnak először a Nógrádi Történeti Múzeum szíves segítségének köszönhetően e különleges gyűjtemény válogatott darabjaival. Csaplár Ferenc