A Kassák Múzeum kiállítási katalógusai, kisebb kiadványai

Tiltott-tűrt avantgarde

TILTOTT-TŰRT AVANTGÁRD KASSÁK KÉPZŐMŰVÉSZETE AZ 1960-AS ÉVEKBEN A képzőművész Kassák az 1960-as évek első felében „tiltott" művésznek számított. Mialatt nyugat-európai galériák sorra rendeztek bemutatókat műveiből, s rangos francia, német, olasz, svájci, osztrák múzeumok szerepeltették alkotásait műfaj- és stílustörténeti kiállításaikon, sőt vásároltak is tőle, addig idehaza még az is ritka kivételnek, következményekkel járó eseménynek számított, ha az állami intézményrendszer valamely kevéssé látogatott kiállítóhelyén pár napra vagy akárcsak néhány órára megtekinthetők voltak munkái. A művelődéspolitikusok hozzá nem értésének, hatalmi pozíciókkal is rendelkező művészek intrikáinak, továbbá a nemzetközi helyzet válsággal fenyegető éleződésének következtében a képzőművészeti modernizmus a hatalom számára politikai kérdéssé vált: összekapcsolódott a dekadencia, a formalizmus, a művészeti revizionizmus, sőt az ideológiai fellazítás fogalmával. Ilyen körülmények között Kassák absztrakt geometrikus festményei, grafikái, a társadalmi és magánemberi lét kérdéseihez szokatlan módon közelítő kollázsai már megszületésükkor az elvárásokkal való szembefordulás, a művészet szabadságának ügye melletti kiállás eszméjét hirdették: megelőlegezői voltak későbbi változásoknak. A kulturális élet 1956 őszén bekövetkezett szabadabbá, oldottabbá válása a forradalom leverése és a fegyverrel küzdők elleni megtorlások dacára még 1957 márciusában is érezhető volt. A Magyar Szocialista Munkáspárt Ideiglenes Központi Bizottságának 1956. december elején hozott határozata, majd az 1957. január 5-i kormánynyilatkozat „szabadságot és támogatást" ígért „politikai pártállásra való tekintet nélkül minden tudósnak, írónak, művésznek, kivéve a szocializmus ellenségeit", s „az irodalmi, művészeti élet gazdag, sokoldalú kibontakozását" tartotta kívánatosnak. A kulturális élet állami és pártirányításában a „minden haladó irányzat és felfogás" fogalmának jó ideig egy tágnak mondható értelmezése érvényesült. Az engedékenység oka az volt, hogy az új hatalom a konszolidáció terén a kulturális életben remélt és törekedett mielőbb sikereket elérni. E szándék jegyében kezdődött el vagy folytatódott több elhallgattatott, félreállított író és képzőművész rehabilitálása. 1957. január 4-én a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége Kassákot is fölvette tagjai közé. Igaz, nem mint képzőművészt, hanem mint művészeti írót. Februárban a Zeneművész Szövetség különleges feladattal bízta meg: a modern zeneműveket megszólaltató zártkörű koncerthez stúdió-kiállítást kellett rendeznie hazai modern képzőművészek alkotásaiból. A március 5-től 8-ig, azaz mindössze négy napig és csak meghívottak számára látogatható tárlaton Kassák a nyilvános szereplés lehetőségétől 1948 után megfosztott Anna Margit, Barcsay Jenő, Bálint Endre, Bartha Lajos, Bene Géza, Bokros Birman Dezső, Borsos Miklós, Gadányi Jenő, Gyarmathy Tihamér, Jakovits József, Kondor Béla, Korniss Dezső, Martyn Ferenc, Orosz Gellért, Ország Lili, Perhács László, Vajda Júlia, Vilt Tibor és saját műveit szerepeltette. Márciusban legújabb absztrakt képeinek egyikével részt vett a minden irányzat számára bemutatkozási lehetőséget biztosító nevezetes Tavaszi Tárlaton. Még ugyanebben a hónapban Gábor Marianne kiállítását megrendezve arra is lehetősége nyílt, hogy a katalógushoz írt előszóban ítéletet mondjon az elmúlt csaknem évtizednyi időszak művelődéspolitikájáról, elmarasztalva „a közelmúlt tévutakra tért művelődéspolitikusait és a téveszmékhez alkalmazkodó kritikusait", a „harsogó programszerűséget", „a dogmákat és iskolás formulákat". Az 1957 tavaszán meglévő különleges helyzet a magyarázata annak, hogy amikor hetvenedik születésnapjára hivatkozva kiállítási lehetőséget kért, azonnal teljesült kívánsága, sőt a helyszínt is megválaszthatta. A Műcsarnok közreműködésével a Csók István Galériában mutatta be békásmegyeri korszakának műveit, kiegészítve a természetelvű tájképeket, portrékat, csendéleteket az 1920-as évek eleji avantgárd korszakának néhány dadaista, konstruktivista ihletésű kollázsával, festményével, ekkori képversei egyikével. Néhány más esemény is azt a reményt táplálta, hogy Kassák képzőművészként és íróként egyaránt visszatérhet a magyar kulturális életbe. Az Állami Vásárló Bizottság a kiállítás anyagából három művet megvásárolt a Magyar Nemzeti Galéria számára. Ennek során legföljebb az lehetett elgondolkodtató, hogy a testület érdeklődését nem az 1920-as évekből származó nonfiguratív alkotások, hanem a realizmus kategóriájába begyömöszölhető művek keltették föl. Az 1960-as évek elejére Kassák képzőművészeti munkásságának jellege és a hivatalos elvárások kibékíthetetlen ellentétbe kerültek egymással. A fordulat kezdete az 1957 nyarán megindult visszarendeződés volt, amelynek bekövetkezését már a Tavaszi Tárlat fogadtatásából, a dogmatizmus és konzervativizmus híveiként vagy kiszolgálóiként elhíresült szakírók mind gyakoribb megnyilatkozásaiból sejteni lehetett. A modern képzőművészet, ezen belül mindenekelőtt az absztrakt törekvések magyarországi helyzetét illetően a mélypont, a szinte teljes ellehetetlenülés állapota épp Kassák hetvenötödik születésnapja táján következett be. Jellemző a hisztérikussá vált hangulatra, hogy Pátzay Pál „a modern irányzatoknak" már az elemzését is „tételesen kulturális bűnténynek" minősítette. Józan megnyilatkozásnak számított az az egyébként szintén kirekesztő vélekedés, hogy a „szocialista eszmeiség" kifejezése során nincs létjogosultsága a realizmustól való eltávolodásnak. Kassák épp a visszarendeződés idején távolodott el végleg attól a természetelvűségtől, amely békásmegyeri korszaka idején festményeit, grafikáit jellemezte, s jutott el pályája során immár másodszor a teljes absztrakcióig. Helyzetét az is nehezítette, hogy nem érte be a műterme zárt világában kedvére folytatott munkával. A nyilvános szereplés valamennyi lehetőségét fölhasználta arra, hogy eretnekségnek számító teóriáit, a hivatalos fölfogással ellentétes nézeteit, a hatalomhoz közel álló neves művészek munkásságáról alkotott elmarasztaló véleményét minél szélesebb körben megismertesse. A kedvezőtlenné vált helyzet személyre szóló következményeiből már 1960 januárjában ízelítőt kapott. A párizsi Denise René Galériában rendezett kiállításhoz műveit kiengedték, őt magát azonban nem; kiutazását a Művelődésügyi Minisztérium Képzőművészeti Osztálya „festészetének jellege alapján" „kultúrpolitikai szempontból" nem javasolta. Egyidejűleg fegyelmi vizsgálat indult a kiállítás katalógusához előszót író Pogány Ödön Gábor, továbbá a Kossuth Nyomda igazgatója, Lengyel Lajos ellen. A művelődéspolitika irányítói szerint ugyanis megengedhetetlen volt, hogy a Magyar Nemzeti Galéria hivatalban lévő főigazgatója „a modern magyar piktúra egyik legnagyobb alakjának" nevezze Kassákot, a „haladó szemlélet, a forradalmi ízlés nagy úttörői" közé sorolva őt, s kijelentette: „Magyarországon több nemzedék írói, költői, gondolkodói, képzőművészei indultak el pályájukon az ő példáját követve." Hibának számított e szöveg Magyarországon, ráadásul vezető állami vállalat által történt kinyomtatása is. Kassák arról volt kénytelen levélben tájékoztatni Victor Vasarelyt, hogy a Nagyvilág című folyóiratnak a párizsi kiállításról csak olyan beszámolót áll módjában közölni, amelyben nem fordul elő az „absztrakció" szó. Személyes tapasztalata volt az is, hogy ebben az abszurd helyzetben az 1962 januárjában a Modern építőművészet és képzőművészet kapcsolatai címmel az Építők Klubjában rendezett kiállítás sem hozott érdemi változást. Az azonos című továbbképző tanfolyam „dokumentációs bemutatójaként" meghirdetett tárlatot, melyen ő is részt vett, a sajtó agyonhallgatta, vagy ha hírt adott róla, igyekezett lejáratni a közvélemény előtt a modern magyar művészet ügyét. Ilyen körülmények között már az is meglepetést keltő esemény volt, hogy Kassák meglehetős késéssel megren-