A Kassák Múzeum kiállítási katalógusai, kisebb kiadványai

20. századi magyar művészet kortárs magyar írók gyűjteményéből

rem-szagot, a műterem-csöndet, a festékeket, a tubusokat, a palettát, az ecseteket, a képállványt, a még üres kifeszített vak vásznakat, a kávéfőző iker-üveggömbjét, amely alatt a zöldeskék borszeszláng, s amelyben bugyborog a víz, önmagából levegőhólyagokat pöfög, a lenti gömbben meg a kifőtt kávé, mint a fekete vér. De szerettem, ahogy a féligkész festményt mérte, két méterrel távolabb a képtől, összecsippentett bal szeme hunyorgástalan, a kép felé tartott fölmeredő hüvelykujjú kezével (a balban az ecset) mérve a síkban a befelé tágulás egyensúlyát, arányait! Csernus Tibor Bernáth Aurél tanítványa volt a Főiskolán. (Tibort pincértanulónak adta az apja, ott fedezte fel B.A. a kávéházban, Tibor a szalvétákra rajzolt mindig. Ő volt a legkedvesebb tanítvány. Mintha a fia lenne. Bernáth Aurél nemcsak nagy festő volt, de lánglelkű tehetség-felfedező. Úgy mester: a fiatal tehetség szolgálatában. Tanítványai (felfedezettjei) közül csak néhányat említek. Magam-igazolására. Csernus Tibor, Konok Tamás, Szabó Ákos, Szinte Gábor, Rátkay Endre, Lakner László. Kell-e ennél szebb dicséret? A Mesternek. Tiborral úgy jártunk mindig Bernáthékhoz, mintha haza. Felesége: Pártos Aliz bölcs volt, okos, kedves és magányos. A tékozló országot írtam (1954), mikor Tibor a portrémat festette. írtam délelőtt délig. Aztán elmentem hozzájuk a Ménesi útra, (akkor már nem Nagyboldogasszony-út!), s ott egy kis szuterén-szobában csinálta Tibor a képet. Volt egy ezüstszínű kordbársony-ruhám. Abban ültem mindig előtte. A kép állandóan változott. A színek, a háttér, a kanapé görbe fabajsza, amire támaszkodtam félig-hanyatt ültömben. Mennyi ideig készült? Nem tudom. Nem is tudom. Egy nap (írás után) újra odamentem. A kép már kész volt. Csernus az egészet átfestette! Kiállítás a Műcsarnokban. S újra a műteremben, már a Dráva utcában. Ó, az a Műterem, mint színes, varázslatos mesékből szőtt (nem épült!) palota. Az illata, a kaleidoszkóp-csöndje! Ahogy a festő festékes kezét a festő-kabátba törölte! Aztán 1956. Aztán nagy szegénység, szinte nyomor. Aztán Csernusék Párisba mentek. írtam levelet Hantai Simonnak: fogadja úgy Tibort, mintha én lennék. így is történt. Hantai nem vacakolt. Azt mondta: így csinálom, egy gumi-cipősarokkal, spathlival. Aztán hazajöttek. Aztán nagy képek: új-módszerű csodák. Saint Tropez, a szigligeti Nádas, a Lehel-téri piac. De ezek már nem tetszettek Bernáthnak. Viták. S Bernáth Aurél festő-társainak? Szőnyi Istvánnak, Barcsay Jenőnek, szobrász-barátjának: Pátzay Pálnak? S a többieknek, a nem-láthatóknak, a vele-korúaknak? De bezzeg Gyergyai Albertnek igen: aki tanárunk volt a középiskolában. S hozta nézni a Kódexeket! (A zsidótörvények miatt nem hagyták, hogy gimnáziumban, vagy egyetemen tanítson!) Ó, drága Berci! Akitől annyit tanultam én is. Aztán Csernusék végleg Párisba mentek. Szent Lajos szigete. Festeni, ahogy ő, alig tud valaki! Látom-e még? Most már Ő is bajszos öregember, Gorkij-arcú. Ahogy egy vadszőlő-levél-erezet! Ahogy egy tengeri hal! Ahogy egy pünkösdi rózsa! Ahogy egy papagáj! Aztán Caravaggio-igézet. Aztán az embertest végtelen kazlas magánya. A Montmartre levegőben-örvénylő, angyalként lebegő kurvái, csavargói! Aztán a festett nők pokol-mennyország-halmaza. Aztán a Bibliai, az Apokrif hullámok, kavarodások, a Kódex-szárnylegyezések, mint a barnán örvénylő sugaras alkonyat. Mit keres? Önmagát? Istent? De hiszen Baruch de Spinoza rézkarc-arcmását nézve: a Lét és az Isten ugyanaz. 8 Csernus Tibor: Juhász Ferenc / 1954