A Kassák Múzeum kiállítási katalógusai, kisebb kiadványai

20. századi magyar művészet kortárs magyar írók gyűjteményéből

HUBAY MIKLÓS MŰVEK ÉS BARÁTOK (LELTÁR A DOLGOZÓSZOBÁMBAN AZ EMLÉKEKRŐL) Ha én Rómába megyek, a Palazzo Falconieriben (a Római Magyar Akadémia) azért is érzem otthon magam, mert ott láthatom Ferenczy Noéminak talán legszebb és szinte hihetetlenül nagy méretű kartonjait. Ezeknek az isten tudja hogyan Rómába kikeveredett festményeknek láthatók kistestvérei itt nálam a falakon, az ablakok között. Ezeket még Ferenczy Noémitől kaptam, kolostori műteremlakásában, a Deák tér fölött, ahol a napfényes nyári idő elmúltán, a korán sötétedő téli délutánokon, amikor abbahagyta a szövést (téli sötétben talán hozzá se kezdett), hajlandó volt embert látni egy csésze teára és hecsedlilekváros kenyérre. Volt nekem Noémitől maga szőtte gobelinem is - Firenzében kaptam Tolnay Károly özvegyétől. Tolnayné (hamburgi arisztokrata hölgy, nemcsak rangra - lélekre és szellemre is arisztokrata) valószínűleg nem szerette Noémit, akit - úgy beszélik - Ino (Carlo, Carlino, Ino: Tolnay beceneve régi barátai számára) fiatalon még feleségül is akart volna venni. Noémi remete-természetét ismerve szinte hihetetlen szándéknak tűnik ez, de következtetni lehet belőle, hogy milyen nagy rajongás tölthette el az ifjú Tolnayt a Ferenczy-jelenség iránt. (Noémi: csak pars pro toto.) De aztán nem vette feleségül, csak könyvet írt róla, az első és nagyon sokáig egyetlen monográfiát. Világhíre csúcsán az öreg Mester megsúgta nekem (feltételezte rólam - joggal feltételezte -, hogy megértem ezt az ő mindhalálig tartó Ferenczy-tropizmusát), úgy van ő Ferenczy Noémival, mint Karinthy Frigyes Cirkusz-novellájának a hőse a maga szívügyével: egy életen át azért építi fel jelentős publikációkkal a presztízsét - mindig a legnagyobb mesterekről írván -, hogy most aztán a Michelangelo Corpus (összes rajzai) kritikai kiadása után - a legnagyobb autoritással hirdethesse a világnak a kinyilatkoztatást: Ferenczy Noémi a modern művészet egyedülálló géniusza... (Amikor a Corpus negyedik, utolsó kötete megjelent, szinte másnap Tolnay Károlyt elvitte a hirtelen halál - a Corpus befejezéséig szólt a földi mandátuma.) A gobelin, amit Tolnaynétől kaptam, első darabja lett annak az emléksaroknak, amit Tolnay Károlynak teremtettem meg Kecskeméten. Azt hiszem, „valóban méltó és igazságos" Tolnay Károly emlékét magyar szülőföldjén is megőrizni - meg aztán ez olyan volt, mintha a halálában hazatérne. Firenzében Tolnay Károly Michelangelo egykori házában lakott - az eredeti rajzok, márványok, fába faragott Krisztusok között. Ehhez fogható helyet Magyarországon egyet ismertem (paradox módon hozzá foghatót): Kecskeméten a volt zsinagógát, ahová összegyűjtötték a Michelangelo szobrairól készült gipszkő piákat. (Azt hiszem, azokat, amelyek a háború előtt a Szépművészeti Múzeum auláiban álltak.) így a kecskeméti homokon egymás mellett látható - ha nem is eredetiben - a haldokló rabszolga Párizsból, a firenzei Dávid, a bruges-i Madonna. Itt kértem egy sarkot Tolnay Károly számára. Otthon fogja érezni magát. Odavittem tehát a gobelint. És odavittem Tolnay és Ferenczy Noémi levelezését is, és néhány ma már beszerezhetetlen Tolnay-művet. Bács-Kiskun megye ügyeit akkoriban a kulturális kezdeményezésekre páratlan fogékonyságú Romány Pál intézte, így nem volt nehéz az ő pártfogásával tető alá hozni ezt az emlékhelyet a nagy magyar michelangelistának. Persze, most inkább arról kéne szólnom, ami itt van a lakásban. Arról, ami maradt. (De büszkébb vagyok arra, ami a köznek szolgál...) Maradt itt is elég. A falakon nem drága festmények, inkább rajzok, metszetek, ám mindegyikez fűződik nagyszerű barátok emléke is. Ott muzsikál a sarokban a Végh-quartett. A rajzon Véghék felcsillagzásának dátuma - amikor felállva tapsolt nekik a zsűri a genfi zenei versenyen: 1946. Amikor Ferenczy Béni lerajzolta őket, fent voltunk egy kis alpesi faluban, Naxban. A falu neve is ott a rajzon - Favre-ék ebédlőjében muzsikálnak - ő volt a kocsmáros és mészáros a faluban. Az ő szállójában lakott egy egész magyar Olimpusz. Végh Sándor mostanában hunyt el. Egy bécsi újság beszámolt arról a gyászról, amelybe halála borította az osztrák zenei világot. De még a mennyországot is. Ott apotheózist csaptak, örömünnep volt. Mozart és Bach házikoncerttel fogadta az égben az új üdvözült muzsikust. Ott volt az angyalok mind a kilenc kara és a Szentháromság is, hiánytalanul. Ám ötven évvel ezelőtt a svájci kocsmároséknál nem kevésbé illusztris társaság hallgatta végig muzsikálását. Ott volt többek között Illyés Gyula is Márai Sándorral, békében és harmóniában - lám a zene hatalma. Van itt még körülöttünk pár rajz, érem, szobor Ferenczy Bénitől. Sugározza mindegyik a senki máséval össze nem téveszthető szellemét. Boldognak mondja magát mindenki, aki ismerhette. Én is. A szemben levő sarokban van a házioltár az én Szentháromságommal: Ady, Michelangelo, Szophoklész. Itt is Ferenczy Bénivel kell kezdenem (Ferenczy: „kein Ende" - mondhatnám Goethe nyomán), azzal a rajzával, amelyet illendő volna térden állva néznünk. Ady a halottas ágyon. 1919. január végén. Pár órával azután, hogy Ady hajnalban elhunyt, a fiatal szobrász kiment a városligeti szanatóriumba, hogy megcsinálja a halotti maszkot. Más kitűnő szobrászok is igyekeztek (Vedres Márk). A halotti maszk mellett Béni keze alatt megszületett ez a lélegzetelállító szépségű rajz - szinte illusztráció egy régi Ady-vershez: „milyen szép halott leszek, milyen szép halott leszek" - és közben az iszonyat: nézd, fel van kötve az álla. De Béni ezt a kendőt épp csak hogy sejteti. A papírlap hátoldalán vázlatok Ady szájához. Azok az eleven húsos ajkak a halálban még érzékibbek, mint amilyenek az életben lehettek. Ez a rajz mindig felidézi bennem nemcsak a Liget Szanatórium halottas-szobáját, hanem egy másik betegszobáét is, ahol ezt a rajzot először láttam, s ahol az enyém lett. Ferenczy Béni '56 novemberében végigjárva a rommá lőtt körutat, hazament és megnémult, megbénult örökre. Néha kísérletet tett, hogy megszólaljon. Máskor szomorú nevetéssel mutatta béna jobbját. Mintha emblematikus jelképe lett volna a megcsúfolt Hazának. Ő maga volt az. 1956-ról 57-re forduló télen meglátogattam őt a Lukács fürdő oldalában lévő kórházi szobájában, ahol Bernáth Aurélné volt az orvosa. Ezek a jó feltételek is közrejátszottak, hogy felesége, Erzsi (akiről Tolnay Károly mindig azt 3