A Kassák Múzeum kiállítási katalógusai, kisebb kiadványai

Haár Ferenc fotói 1930-1990

felesége 1950-ben Tokió belvárosában, a Ginzán magyar éttermet nyitott, mely Irén Magyarországa néven a japán és külföldi írók, művészek népszerű találkozóhelyévé vált. 1948 után Haár érdeklődése ismét a hagyományos japán élet felé fordult. Nemcsak fényképfelvételeket készített, hanem intézmények, cégek megbízásából filmeket is: a Hamajo nevű halászfaluról (1948), Japán turisztikai látnivalóiról (1950), a Japánban tanuló egyetemisták életéről (1951), Japán művészetéről (1953), a japán kalligráfiáról (1955). Egymás után jelentek meg fotósorozatait közreadó könyvei: a hagyományos japán színházról (1952), a japán gyöngyhalász-buvárlányok és a gésák életéről (1954). Még a háború kitörése előtt, 1941-ben jelentek meg kötetbe gyűjtve a japánok legendákkal övezett hegyéről, a Fudzsijamáról készült felvételek. Már az is szakmai bravúr volt, hogy Haár egyik vagy másik téma fényképezéséig eljutott. Haár humanizmust, elhivatottságot, a partner iránti tiszteletet sugárzó egyénisége volt szükséges ahhoz, hogy a meztelen felsőtesttel dolgozó gyöngyhalász-lányokról, a visszavonultan élő zenbuddhista filozófusról, D.T. Suzukiról és a japán császár közember számára megközelíthetetlen öccséről és ennek feleségéről felvételek készülhessenek. Nem lehet csodálkozni azon, hogy Haárt sem hagyta érintetlenül a tradíciók sokasága, Japán jelenkori életét is nagyban meghatározó ereje. Tapasztalatai, élményei hatására híve lett a zen-buddhizmusnak. Haár gyermekeik majdani iskoláztatására gondolva úgy vélte, célszerű lenne Japánt elhagyniuk és valahol az Egyesült Államokban élniük. Mikor egy amerikai művészeti folyóirat Japánba látogató szakíróitól Chicagóba szóló meghívást kapott, örömmel vállalkozott az utazásra. Az 1956-ban pár hétre vagy hónapra tervezett látogatásból csaknem négy évi tartózkodás lett. Haár egymás után kapta az ottani intézményektől a megbízásokat, s alkalma nyílt munkái nyilvános bemutatására is. A New-York-i Modern Művészetek Múzeuma már 1956-ban megvásárolta egyik amerikai felvételét. Legalább ekkora elismerés volt, hogy Haár a „Chicago modernizálásáért" jelszavával meghirdetett fotópályázaton a Mies van der Rohe épületegyütteséről készített fényképpel elnyerte az ezer dolláros első díjat. Kiállítást rendezhetett a chicagói Művészeti Intézetben, könyvtárban és egyetemen. Találkozott Amerikába került magyar barátaival, a Munka-körben megismert Kepes Györggyel, a budapesti Hungária Nyomda egykori vezetőjével, Kner Alberttel, akitől annak idején a nagyszabású műcsarnoki megbízást kapta. Kner fölkérésére egy csomagolóanyagot gyártó cég vezető fényképésze lett, reklámfotókat, reklámfilmeket készített. Haár állandó szellemi készenlétét, a szokatlan feladatok megoldására való készségét bizonyítja a chicagói fiatalkori bűnözésről 1959ben forgatott dokumentumfilm, mely nemcsak a témáról ad jelenségeket megmutató, összefüggéseket föltáró képet, hanem érzékeltetni képes készítőjének igazságkereső szenvedélyét, humanizmusát is, azokat a tulajdonságokat, melyek már a hazai szociofotó-korszakban jellemezték őt. További sorsát újabb megbízás teljesítése során történtek döntöttek el. A chicagói Művészeti Intézet fölkérésére filmet készített James Michener amerikai író japán fametszetgyűjteményéről. A kísérő-magyarázó szöveg felvételére meg kellett látogatnia a Hawaii-szigeteken dolgozó írót. Haárt a világnak e távoli, földrajzi, éghajlati adottságait, hagyományait, a modern élet feltételeinek megteremtése terén elért eredményeit tekintve vonzó szegletét már az első élmények hatására annyira megszerette, hogy döntött: végleg elhagyja Japánt, s családjával Honoluluba költözik. Haár 1960-ban telepedett le családjával az Egyesület Államok 50. tagállamának fővárosában. Fotográfusként itt is először a tradícióval kapcsolatos témával, a hagyományos Hawaiiszigeteki táncokkal kezdett foglalkozni. 1961-ben készítette el a Hawaii Művészeti Akadémia megbízásából és a New York-i Rockefeller Alapítvány támogatásával a Hula ho'olaulea Hawaii hagyományos táncai című filmjét. 1962-ben Hawaii ananászvidéke, 1963-ban A másik nyelv címmel forgatott újabb dokumentumfilmet. Hawaii kulturális életében rangot jelentő pozíciót egy japán megbízásból Japánról készített dokumentumfilmmel sikerült megszereznie. Az 1964. évi tokiói olimpiai játékokra készülő ország turisztikai szervezetei dokumentumfilmmel szándékoztak bemutatni a vendégként érkező sportbarátoknak Japán kulturális nevezetességeit. A forgatókönyv megírására és a rendezésre Kawazoe javaslatára Haárt kérték fel. Haár a filmstáb vezető munkatársaival beutazta Japánt, majd hozzáfogott élete legnagyobb vállalkozásához. A Szimbólum és mítosz címmel elkészült filmet először a japán televízióban mutatták be 1964. április 30-án, a császár születésnapján. A kedvező fogadtatás hatására a filmet - jóllehet Haár külföldi állampolgár volt - mint japán alkotást benevezték a Velencei filmfesztiválra. Az olimpiai játékok után Kawazoe megszervezte a film Honoluluban történő bemutatását. Erre a japán konzulátuson került sor. A hatásra és a sikerre jellemző, hogy Haárt rögtön meghívták a Hawaii Egyetemre fényképezést tanítani. Haár az újabb megbízásoknak eleget téve 1966-ban Hawaii ázsiai örökségéről, 1968-ban az Aala nevű településről, 1976-ban Hawaii művészeiről készített filmet. Alkotásaival kétszer is elnyerte a washingtoni CINE aranyérmét. Természetesen fényképezett is. 1972-ben Hawaii legendái, 1974-ben és 1977-ben Hawaii művészei, 1985-ben 'lolani Luahine címmel jelentette meg kötetbe rendezve egy-egy felvételsorozatát. 1986-ban 1950 után Japánban készített felvételeivel szerepelt a D.T. Suzuki tiszteletére megjelentetett emlékkönyvben. 1962-től egyéni kiállítások sorát rendezte Honolulu kulturális intézményeiben. 1984-ben életműkiállítással emlékezett meg pályakezdésének 50. évfordulójáról - művészi pályája kezdetét e jubiláris rendezvény dátuma szerint a budapesti Haár Stúdió megnyitásától számította. Három héttel az életműkiállítás után megkapta a „Hawaii művészeti életének élő kincse" címet. Magyarországi rokonaival, barátaival a világban zajló események ellenére kapcsolatban maradt. Kassáknak még 1941-ben is küldött újabb felvételeiből bírálatra és a tájékoztatásul. A háborús viszonyok ellenére sikerült eljuttatnia hozzá Út Kelet felé és Magyar képeskönyv című kötetét. Sógorával és barátjával, Lengyel Lajossal évtizedeken át levelezett. Lengyel írta annak a kötetnek a szövegét, melyet a Corvina Kiadó 1969-ben Haár fényképeiből megjelentetett. A magyar olvasók háború utáni generációi e kiadványból szerezhettek tudomást Haár munkásságáról. Képei budapesti kiállításon először az 1972-ben a Műcsarnokban rendezett Tisztelet a szülőföldnek című tárlaton és a Budapest Galériában rendezett egyéni bemutatón voltak láthatók. 1989-ben az azóta megszűnt Fotóművészeti Galériában, 1991-ben ismét a Budapest Galériában nyílt egyéni kiállítása. Az 1960-as évek második felétől a nagy távolság ellenére rendszeresen hazalátogatott. Az 1980-as években a hazatelepülés gondolatával foglalkozott, Magyarországon szerette volna megjelentetni önéletírását és fotográfusi életművének legjavát tartalmazó újabb kötetét. Örömmel vette hírét, hogy a Magyar Fotóművészek Szövetsége 1991-ben életműdíjjal tüntette ki. A rázúduló súlyos betegség terhét méltósággal fogadta és viselte. 84 éves korában, még az Arzheimer kór eluralkodása előtt jegyezte le önéletírásának utolsó mondatait: „Hálás vagyok a Gondviselésnek mindazért a munkáért, amit elvégezhettem és az életért, amit megélhettem. Élni csodálatos kiváltság. Élni megismételhetetlen, nagyszerű élmény. A múlt mindig itt van velem. Fényképeim olyan emlékek, amelyek sohasem múlnak el." 1997. december 27-én hunyt el 89 éves korában Honoluluban. Kiállításunk anyagát Haár Ferenc Budapesten élő unokaöccse, Lengyel János bocsátotta rendelkezésre. Ezt a teljes életművet átfogó kollekciót a Kassák Múzeum fotógyűjteményében található eredeti kópiákkal egészítettük ki. CSAPLÁR FERENC