A Kassák Múzeum kiállítási katalógusai, kisebb kiadványai

Molnár Farkas

Bakos Katalin A KÖNYVMŰVÉSZ ÉS REKLÁMGRAFIKUS Molnár Farkas, a festő és építész egész pályáját végigkíséri a grafika; autonóm és alkalmazott válfajai is szorosan kötődnek mind képzőművészeti, mind építészeti munkásságához. Genthon Istvánhoz írt önvallomásában

1 maga is szükségesnek látta megfogalmazni, miért tartja fontosnak a grafikát. Építészeti és festészeti tevékenységének közös alapja az „alkotni - nem alakítani" elv, mindkettőben eljutott a „tér, forma és szín önálló szemléletéig", s úgy véli, „a modern épület a maga tökéletes konstruktív forma-, tér- és színmegoldásában ellensége a falra aggatott képnek; a grafika és a kisebb mappába helyezett képek fogják a szabad művészet célját szolgálni". Az 1924-ben a konstruktivizmus valóságformáló, az izmusok analízisén túllépő művészetfelfogásához eljutó Molnár tehát az egyes műfajokhoz való viszonyáról szólva siet leszögezni az autonóm, a festészettől az ábrázoló művészet funkcióját átvállaló grafika fontosságát. Itt nem említi, de gondolatmenetéből s az összefoglaló megállapításból - „a mai szükség minden dologban tisztán utilitarisztikus beállítást kényszerít" - következik érdeklődése az alkalmazott grafika, a reklámépítészet és a kiállítás-tervezés feladatai iránt. Tevékenységének minden szférájára érvényes, amit a festészetről és az építészetről ír: „mindkettőben tárgyilagos akarok lenni, hogy részt vegyek munkámmal korunk reális jelenségeinek egységes megalkotásában". A komplex környezetformálás konstruktivista programjához pedig szorosan hozzátartozik az alkalmazott grafika területe. A művészek ezen a területen is érvényesítették a festészetben és építészetben kidolgozott új esztétikát, „amit" - így Molnár - a régi terminológiával „stílusnak lehetne nevezni". Molnár Farkas azonban a stílusalkotás helyébe a funkció szolgálatát helyezi. A grafika eszközének használatára ösztönözte Molnárt ezeken kívül az is, hogy az alkotáshoz számára mindig hozzátartozik ars poétikájának továbbadása, a kidolgozott eszmék terjesztése, népszerűsítése. Speciális közlésvágyából - ami velejárója az avantgárd mozgalmaknak - egyenesen következik, hogy szívesen nyúl a több példányban forgalmazható, illetve sajtó útján jól reprodukálható grafika demokratikus műfajához, mely sokkal alkalmasabb a művészi és életeszmények széles körű terjesztésére, mint a festészet. Kezdetben volt az illusztráció. A körülmények, a diákélet magától értetődő természetességgel hozták magukkal ezt a feladatot: a Képzőművészeti Főiskolán eltöltött rövid idő után Molnár Farkas a Műszaki Egyetemen folytatta tanulmányait, ahol bekapcsolódott az építész-hallgatók humoros évkönyvének elkészítésébe. Az 1920-as évkönyv rajzait igen nagy arányban az ő MFF szignója jelzi. Ő készíti a címlapot, egy egész oldalas belső rajzot, sok könyvdíszt és karikatúrákat. Az 1901 óta megjelenő évkönyv mindig jellegzetesen csoportmunka volt, általában egyenletesebben oszlottak el a feladatok a diákok között. Első látásra feltűnő, hogy a rajzok, a betűk és a könyvdíszek milyen nagy hasonlóságot mutatnak Kozma Lajosnak ez idő tájt a gyomai Kner nyomda számára készített munkáival.

2 Ez a választás igényes minta vállalását jelentette a diák Molnár Farkas részéről, hiszen a gyomai nyomda volt a békéscsabai Tevan kiadó mellett ebben az időben a legigényesebb, következetesen magas esztétikai kritériumokat követő könyvművészeti műhely. A címlap barokkos, pajzsszerű keretezése, a dús, szimmetrikus növényi elemekből álló könyvdíszek, a fametszetek technikáját idéző rajzmodor, a dekoratív, rombusz alakú negatív folttal élénkített antikva betűk mind innen készen kapott minták. A Megfagyott Muzsikus 1920-as száma egy következetesen változó kiadványsorozat időszerű darabja. Az 1905-ös, 1906-os számok kialakításánál ott bábáskodott a diák Kozma Lajos, akkori szecessziós, pókháló finomságú, lágy kontúrú rajzmodorával, gondosan kialakított lapkompozícióival, s minden szám a magyar könyvművészet egy-egy újabb stádiumát jelzi. A Megfagyott Muzsikus egy-egy száma szép példája annak, milyen fontos szerepet játszott a fiatal építészek eszményeinek megfogalmazásában a könyvgrafika formájában megjelenő építészeti és ornamentális rajz és metszet.

3 Az 1920-as kis kötet jelentősége nem is valamiféle gyökeres újításban, eredetiségben rejlik, Molnár Farkas és a többi diák csupán természetes módon használ egy készen kapott nyelvet. Ennek elemei nemcsak a korabeli könyvművészetben lelhetők fel, hanem az épületdíszítő plasztikákban, reliefekben is, közvetítőjük a könyvművészet mellett az ékítményes rajz órák anyaga, az ornamentika mintalapok is lehettek, melyekben a hagyományos eklektikus motívumok mellett felszívódtak a szecesszió elemei, és nemegyszer ezekkel összefonódva egyre fontosabb szerephez jutott a magyar népművészet formakincse is. Személyesebb vonatkozásai miatt érdemes viszont alaposabban szemügyre vennünk az egész oldalas rajzot, mely reneszánsz ifjút ábrázol színpadszerű térben, templommodellel kezében. Ez a rajz jellegzetes példája annak, milyen szélső helyet foglalhat el az illusztráció azon a skálán, amelynek végpontjait a szinte önálló, a szövegtől független lap és a szövegnek, vagy az oldal vizuális közegének teljesen alárendelt képanyag jelölik ki. A reneszánsz tudós építésze, a színpadszerűen mélyülő perspektivikus tér bűvöletében voltaképpen szimbolikus önarckép. Molnár Farkasnak még szüksége van a történeti stílusok megidézésére, a kosztümös szerepjátékra ahhoz, hogy a harmónia és maradandóság iránti igényét kifejezze. Előadásmódja ezért nem mentes némi pátosztól, de nem érzelmes, és nem öncélúan látványos. A kontraposztban ábrázolt régi ikonográfiái típust követő figura kijelöli azt a két hagyományt, amiből a fiatal Molnár Farkas merít: a későszecesszió stilizáló világa és allegorikus kifejezésmódja párosul itt a klasszikus hagyományok tiszteletével. A négy évvel idősebb Molnár így fogalmaz a Genthon Istvánhoz írt levélben: „Egyenlően rajongtam a korai reneszánsz olasz mesterei és az amerikai felhőkarcolók építészei iránt. Egy közös van köztük, munkájuk lelkiismeretessége, szakszerűsége". A pécsi Krónika című folyóirat címlapja a második állomás. Molnár Farkas címsornak átveszi a dekoratív „lyukas" 15