A Kassák Múzeum kiállítási katalógusai, kisebb kiadványai

20. századi magyar művészet kortárs magyar írók gyűjteményéből

ORBÁN OTTÓ KÁRPÓTLÁSI JEGY ... és elviszi szegény Hornyánszkyt is a deliriumos idő és fölszegezi egy gyógyíthatatlanul őrült szoba négy sarkára mint a csontokig ható festészet idétlen Krisztusát szívében a római dárda helyett egy koszos sörösüveggel. (0. O.: Golgota kávéház; in: Hármas-oltár; 1963) Már ennyiből is látszik, hogy nem tartozom a váteszköltők közé. Hornyánszky csapzottan, őszen, fogatlanul, őrülten világító kék szemmel ugyan, de ma is él, egy híján harminc évvel a fenti gyászsorok után. Mint a sátán festeni tudó macskája, melyet irgalmatlan gazdája hiába dob ki akár naponta is tizedik emeleti panellakásuk ablakán, a szívós teremtmény földet ér, nyekken egy nagyot, megrázza magát, fúj egyet, fest tovább. Később aztán, a harmincból húsz, vagy még több év letelvén, csak fúj, de már nem fest. Van Isten, gondolja a kénkőszagú lakó (természetesen vigyorogva a saját blaszfémiáján); mégiscsak ő győzött. És nemcsak e kései Bohémélet modern Marcelljén. Annak idején valóságos értelmiségi mozgalom indult Hornyánszky sorsának jobbra fordításáért. Én a nem épp hírlapi szenzációkra vadászó társadalomtudományi folyóirat, a Valóság 1965. évi márciusi számában közöltem róla cikket. Rajta akkor is keresztülnéztek a képzőművészeti szakírók, ma is keresztülnéznek. Rejtély, hogy miért, mondanám, de elharapom a szót. Rejtély? Ugyan már. A bűnügyi tudományok egyik ága az áldozattan; egy gyakorlott viktimológus éles szeme egyből fölismerné Hornyánszkyban az ideális áldozatot. A sérülékeny és bohó szabadgondolkodót egy olyan világban, melynek igazi hőse, még ha a mai megítélés szerint rossz oldalon állt is, a himzőráma zsenije, az aprómunka hőse, a magát Lego-elemekből amerikai kispolgárrá és giccsfestővé fölépítő szovjet mesterkém, Ábel ezredes. Ostoba ráfogás, hogy Hornyánszkyt az alkohol tette tönkre. így kellett volna lennie, de nem így volt. Hornyánszky elnyűhetetlen anyagból volt gyúrva; amikor mindenki arra számított, hogy na, most gyullad ki benne a szesz, váratlanul kijózanodott, és szédületes iramban dolgozni kezdett. Bámulatos életerő szorult belé. De nem elég gyakorlati okosság ahhoz, hogy fölismerjen egy aranyszabályt: ahhoz, hogy egy világot mindenestől elutasítva életben tudjunk maradni benne, egy másik világ törvényeit kell vallanunk, mint a prófétáknak és korcs kollégájuknak, Ábel ezredesnek - a valóságban a képzeletbe, képzeletünkkel a kézzelfoghatóba kapaszkodva. Hornyánszky gondtalanul járt-kelt a világban, mint egy korzózó arszlán, és a maga feje után menve egyszerre sértette meg a polgári és a művészvilág törvényeit, és ezért mindkettő példás bosszút állt rajta. Az előbbi a szokásos módon azzal, hogy mint különcöt kivetette magából, az utóbbi azzal, hogy megtagadta tőle még a művész mártírglóriáját is. Komoly művészeket komoly gyűléseken nyírtak ki, Hornyánszkynak a különféle művészeti hivatalok ügyintéző hölgyei nyomták ki a szemét - vérpirosra lakkozott körmű hüvelyujjukat mélyesztve belé Shakespeare-i kéjjel -, hogy ne okvetetlenkedjék már ott nekik. De hát mivel sértette meg szerencsétlen hősünk az amúgy könnyed, sok tekintetben szabados művészvilágot? Föltehetőleg azzal, hogy még fekete bárányként sem illett a szabálykönyvbe. A hivatal a maga keményfa fejével az absztrakt és a realista művészet közt húzta meg a határvonalat, a realizmuson heroikus naturalizmust, az emberábrázoláson pedig alakábrázolást értve. Nyilvánvaló volt, hogy azok a becsületes festők, akik nem fogadták el ezt a zsibbasztó ostobaságot, és akik ezért nyomorúságos körülmények közé jutottak, mint mondjuk Korniss Dezső vagy Gyarmathy Tihamér, a szabad képzettársítás lobogóját emelve magasra, az ember és a művész szabadságáért álltak ki a küzdőtérre. Törhetetlen és épp ezért tűrheteden idealizmusukkal mintegy tiszta helyzetet teremtve. A realisták, akikre leginkább azért illett ez az elnevezés, mert „reálisan gondolkoztak", mert „ebben a világban éltek", így nyugodtan megkereshették a maguk pénzét a Képcsarnoknál, és rossz lelkiismeretüket enyhítendő, titokban még irigyelhették, netán „őszintén tisztelhették" is a koplaló szabadsághősöket. Hornyánszkyval kapcsolatban olyasmi, hogy fölnézzenek rá, szóba sem jöhetett. Legendás bohémiája inkább ébresztett dühödt indulattal vegyes lenézést, mint tiszteletet, ráadásul nem is volt igazi absztrakt. Két frontvonal közt, a senki földjén, zsákjában azzal, amit Kmettytől és Barcsaytól tanult, megverve a maga sajátos látásmódjával, mely - mutatis mutandis - éppolyan harsányan félreismerhetetlen, mint El Grecóé vagy Modiglianié, Hornyánszky a jószívű műbíráló szemében egy kicsit ódivatú, világtól elmaradt, kubizmussal kacérkodó, figurális atyafinak tetszett. Semmiképpen sem olyan mesternek, akibe érdemes egy tanulmánynyi energiát belefektetni. Vagyishogy Hornyánszky mégis maga volt a maga sorsának megrontója, csak éppen nem, vagy nem elsősorban az alkohollal, hanem az önfejűségével, az izgága, lázadó természetével; azzal, hogy szakmájának annyi illemszabályát és divatirányzatát tagadta meg egyszerre, s hogy ezáltal - kissé imbolyogva - szabad lélek tudott maradni. E lelket szédítő szabadságban hosszú távon kitartani viszont csak egy józan és céltudatos atléta tudott volna, aki képes beosztani az erejét, és akinek rend van az életvitelében; egy szál, melyre a napokat fölfűzheti, egy fal, melynek a hátát nekivetheti. Hornyánszky, az örök rögtönző azzal, hogy minden szabályra, köztük erre a legfontosabbra, a túlélés aranyszabályára is fütyült, ráadásul a mindannyiunkban lakó szörnyeteget, melyet más festők gondosan elzárva tartanak otthon a spájzban, a befőttesüvegek meg a festőszerszámok között, sétálni vitte magával az utcára, magát az öldöklő végzetet hívta ki maga ellen, és ez aztán nem is habozott őt beletaposni a földbe. A módszeres őrült, az ideologikus állam, mely a renitens szellemeket cellamagányra ítélte, ha nem is helyeselve, de épp kemény ítéletével becsülve ellenállásukban a sajátjához hasonló módszerességet, a kóbor festőt, aki puszta létével is csúfot űzött belőle, legszívesebben kutyákkal tépette volna szét. Hornyánszkyt nemhogy patinás kiállítótermekben nem engedték kiállítani, nemhogy kiseprűzték még az obskurus klubhelyiségekből is - őt a szemétdombra küldték megdögleni. És a huzamos, nem emberi teher13