A Kassák Múzeum kiállítási katalógusai, kisebb kiadványai

Kassák emlékkiállítása a Petőfi Irodalmi Múzeumban, 1973

a formát ejtegettem le, aztán — vérszemet kapva — a rációs kapcsot tépdestem, kihagytam a szerző személyét, kihagytam az alanyt, kihagytam az állítmányt. Úgy másfél évtized múltán ki is derült, hogy feltaláltam a spanyolviaszkot. A világlíra ugyanis továbbfolyt a hátam mögött, s amikor újra szembe fordulhattam vele, némi meghökkenéssel és némi örömmel tapasztaltam, hogy hasonlítok rá, meg nem is. Most húzzuk keresztül mindazt, amit az előbbi bekezdésben írtam. Megjegyezve, hogy a fentebbi folyamat jellemző a magyar költők egy csoportjára, a továbbiakban mellőzzük a szerző lelkiéletét, s próbáljuk meg ugyanazt a históriát másképpen elmondani. Tehát: a modern világköltészet első hulláma a Nyugattal érkezett el Magyarországra. Ez volt a mi szimbolizmusunk; ez a szellemi mozgás gyűrte fel a századelőn a Nyugat nevű hegyláncot a közismert csúcsokkal; a Nyugat volt a vízválasztó, tőle számítva másfelé folynak a folyók. Józan ésszel azt lehetett volna várni, hogy most következik a hegylánc-gyűrődés utáni második geológiai jelenség, a vulkanikus mozgás; tűzhányóikkal megjelennek az izmusok. Úgy, ahogy az általunk belátható világirodalomban majdnem mindenütt meg is jelentek, nyugaton és keleten, Lengyelországban vagy Dél-Amerikában. Tudjuk, nálunk nem így történt. A Nyugat második, harmadik nemzedéke — bár nem egy közülük Kassákon iskolázott — főképp az újnépiességet hozta, s ha nem azt, akkor sem az izmusokat. (József Attila külön fejezet — de idevág.) Hogy miért történt ez így? Hogy miért volt ilyen szembetűnően eltérő a magyar líra útja a világ országútjaihoz képest? Meg sem kísérlem a választ; vaskos irodalomtörténetek és költői vallomások tárgya ez. Megelégszem a ténnyel. A sajátos hazai helyzet teszi érthetővé, hogy a század közepén egy költőnek mintegy önmagában kelljen végigmennie — mint embriónak a törzsfejlődésen — azokon a folyamatokon, amiken a század már átment. A „Lobogónk, Petőfi" korszaka volt ez, a kötelező népi formanyelvé. Nekem: titkos, íróasztalmélyi találkozás egy személyesen elkerülhetetlen formabontással, belső átalakulással, így kezdtem megérteni Kassákot. A század közepén kezdtem el tehát a visszaszámlálást, hogy elérjek a század elejének költői robbanásáig. És a többiek? Akik még később kezdték a visszaszámlálást? A hatvanas, hetvenes évek, napjaink fiatal költői? Nem, nem azt csinálják, amit Kassákék tettek annak idején. Mást. Ok egyszerűen magukhoz ragadnak egy elhanyagolt költői eszköztárat. Mért is ne tennék? Lázasan hörpölik a közel száz esztendős európai hagyományt, amely nem, vagy csak kevéssé volt jelen a magyar irodalomban. Egy későbbi periódus módszereit próbálják ki, amely már nem azonos az avantgarde-dal, s közben vissza-visszanéznek a kezdet Kassák-kalapos sziluettjére.