Csaplár Ferenc szerk.: Kassák Lajos / Reklám és modern tipográfia (1999)

Néhány megjegyzés a Magyar Hét propagandájához

NÉHÁNY MEGJEGYZÉS A MAGYAR HÉT PROPAGANDÁJÁHOZ Nemrégiben olvashattunk az Angol Hétről, aztán a Német Hétről, s végre hozzánk is elérkezett a „divathullám", és színről-színre láthattuk a Magyar Hét című nemzeti akciót. A divathullám szót idézőjelek közé tettük, mert ezzel is érzékeltetni akartuk, hogy ezek a különböző nemzeti hetek nem holmi divathóbort szüleményei, hanem tudatos nemzetpolitikai kísérletek. Nálunk azonban, ahol világviszonylatban alig jöhet számba az ipari termelés jelentősége (kicsiny az ország területe, a lakosság túlnyomó része a parasztság), úgy látszik, hogy a Magyar Hét nem ilyen célt szolgált. Mert ha a demonstratív hét iparpropagandáját komolyan vették volna, hogyan volt lehetséges a rengeteg rossz plakát összevásárlása, kinyomtatása és kiragasztása, és a kereskedők részéről hogyan volt lehetséges az üzletek ötlettelen fölcicomázása, a kirakatok túlzsúfolása, lehet, hogy jó áruval, de úgy, mintha valamennyien csődbe jutottunk volna, s mintha már csak ezeknek a dolgoknak a végkiárusítása segíthetne rajtunk. Minden nemzetnek joga van ahhoz, hogy legalább az ország területén belül a saját árujának csináljon propagandát, és kötelessége is, hogy ezt megtegye, mert hiszen helyes propaganda révén növeli a fogyasztók vásárlókedvét és bizalmát, következésképpen fokozni tudja a termelést, és csökkenti a munkanélküliek számát, s ezzel is fölemeli a fogyasztópiac befogadóképességét. Helyénvaló tehát nemzeti, sőt nemzetgazdasági szempontból, hogy különböző országok nemzeti hetet rendeznek. Az ellen azonban, hogy ezt a nemzeti hetet, amelyet a hazai ipar és kereskedelem érdekében valónak hirdetnek, meg nem felelően rendezzék, az ellen az ország minden termelő és fogyasztó polgárának fel kellene emelnie a szavát. Az angol és a német héten nem voltunk jelen, így azokról nem is mondhatunk tárgyilagos véleményt, a Magyar Hetet azonban láttuk, és azt mondjuk, hogy ez a hét inkább kiárusításhoz, mint egy kultúrország nemzeti termelésének a bemutatásához hasonlított. A komoly kultúrpropagandának sehol semmi nyomát nem láttuk, bár jóllehet a falak tele voltak plakátokkal, s az üzletek tele voltak áruval. De ne feledjük el, hogy ez a hét a magyar iparnak, kereskedelemnek, szóval az ország színvonalának demonstratív és reprezentatív hete akart lenni, s nyugodt lelkiismerettel elmondhatjuk, hogy annyi rossz plakátot (csakis rosszat) még soha nem láttunk Budapest utcáin, mint éppen a Magyar Héten, s üzleteink kirakatait sem láttuk még soha olyan kvalitásban leromlottan, mint éppen a Magyar Héten. Ha van komolyan számba vehető ipari termelésünk, hogyan lehetséges az, hogy ennek a termelésnek ilyen nívótlanok a propagandaeszközei? Ha nem ismernénk a magyar termelőerők föltétlen értékeit, ha hírből és közvetlen tapasztalatok révén nem tudnánk, hogy az ország területéről kivándorolt munkások szerte a világon elismerten jó munkaerőt képviselnek, akkor azt kellene hinnünk, hogy Magyarország mint agrárország értéktelen ipari munkássága miatt nem is képes a kvalitásáru kitermelésére. Kétségtelen azonban, hogy a magyar munkásság minden szakmában versenyképes a külföldi munkásság termelőképességével, Kassák Lajos: Álláspont. Bécs 1924 Belső címlap / Kat. 64. s így csak egyetlen megállapításunk lehet: a magyar nagyipar birtokosai és vezetői akár a modern termelés ismerete híján, akár fölényes nemtörődömségből nem ismerték fel a Magyar Hét jelentőségét. Vagy talán gondolhatja azt valaki, hogy a Magyar Hét árupropagandája komolyan vehető az angol, német vagy orosz propagandacsinálás értelmében? Az egész Magyar Hét megrendezése inkább egy véletlenül megrendezett vásárhoz, mint a nemzeti produkció mennyiségét és minőségét bemutató demonstrációhoz hasonlított. Az egész úgy viszonylott a hasonló tendenciájú külföldi kísérletekhez, mint mondjuk a Rákóczi út és Körút keresztezésében álló közlekedést szabályozó készülék a bécsi Ringen hasonló célt szolgáló készülékhez. Mind a két készülék villanyáramra van fölszerelve, a különbség csak annyi köztük, amíg a bécsi egy gombnyomásra csönget, világít, és félreérthetetlenül jelzi a szabad útirányt, addig a budapesti villanyszerkezetet egy rúddal piszkálják életre, s akkor is éppen csak hogy zöld és vörös szemecskéivel rápislog a megtorlódott járókelőkre. Egy többtagú bizottság járt kint a bécsi közlekedésrendezés tanulmányozása végett, s miután az egész nem ördöngös ügyet tüzetesen megvizsgálták, itthon felállították a doronggal nógatandó szerkezetet, ami inkább a falusi lámpagyújtogatás fénykorára, mint a bécsi villanyrendező módszerére és formájára emlékezteti az embert. Ezt a közismert esetlenséget azért hoztam fel, hogy szemléltetőbbé tegyem a képet, amit Budapest házfalai, hirdetésoszlopai és üzletkirakatai a Magyar Hét alatt mutattak. A külföldi villanyrendezőknek csak a hivalkodó neve (villanyrendőr) és át nem értett külsőségei jutottak el hoz15