Csaplár Ferenc szerk.: Kassák Lajos / Érsekújvár (Kassák Múzeum, 1992)

Egy ember élete (Részletek)

zsebébe dugta, és megállt előttem... Nézegetett, mintha kicsit ismerős lennék neki. - Aza lebo, kérem szépen, majd meglátjuk, mi lesz magából ! Két krajcárt vett ki a zsebéből, letette elém az ablakdeszkára, és kiment. A lánykák szokás szerint kezet akartak csókolni neki, de nem engedte. Köhécselve végigment az udvaron, s a kapuajtót nyitva hagyta maga mögött. [3] Délután háromig kint üldögéltem a küszöbön. Néha szólt hozzám az anyám, de valami egészen közömbös dologról, és én szívesen felelgettem. A testvéreim azonban nem mertek hozzám szólni, játszottak az udvaron, el-elszaladtak mellettem, szemeikkel megsimogatták a fejemet, amelynek az egyik fele még mindig vörös, másik pedig kék volt. Magamban mosolyogtam ezen a gyáva hízelkedésen - azt hitték, most valami nagy dolog történt velem, s boldogok lettek volna, ha legalább a sajnálkozásukkal segíthettek volna a bajomon. Nem szerettem a sopánkodó embereket. Tudtam magamról, hogy nem vagyok rossz gyerek, de azt is tudtam, hogy senkitől sem érdemlem meg a sajnálkozást. Az anyám mintha már elfelejtette volna az egészet, s ezért most nagyon jóban voltam vele. Pedig bizonyos, hogy a közömbös szavak mögött ő is a bizonyítványra és a déli esetre gondolt úgy, mint ahogyan az én szavaim is csak üres játékdolgok voltak más gondolataim előtt. Éreztem, hogy egy-két percig még tudom is magam a küszöbön tartani, aztán el kell mennem. Végre úgy lesz minden, ahogyan én akarom. Keresek helyet magamnak, és holnap már inas leszek. Észrevétlenül elsompolyogtam. A város másik felében, túl a piacon és közel az iskolához volt egy lakatosműhely, egyenesen oda mentem. A mestert Sporni úrnak hívták, már régóta köszöngetni szoktam neki az utcán, s azt hittem, nem fogja meglepni, ha most eléje állok, és azt mondom, hogy inas szeretnék lenni a műhelyében. A kiégett szénnel és vörös téglahulladékokkal teliszórt udvaron két inas kopácsolt valami ócska pléhalkotmányon. Piszkosan feketék voltak, az egyik kalapáccsal zuholta a pléhet, a másik egy vastuskót szorított a pléh alá ott, ahol azt az ütések érték. Mindkettőjükön kiütött az izzadság, néha dühösen összemordultak, és nekem mégis úgy tetszett, mintha jókedvvel, nekifeszített erővel valami bolondos mókát játszottak volna. Egészen közel állottam hozzájuk, a kalapácsos csöndben maradt egy pillanatra. - No, öcsém, mi lesz? Nem köll egy kiskorompogácsa, az anyád istenit?! - Holnap már én is idejövök inasnak! - Odébb innen, te taknyos, mert mindjárt oldalba nyomlak ! - mordult föl a másik inas, s a mocskos fejéből felém köpött. 14