Csaplár Ferenc szerk.: Kassák Lajos / Érsekújvár (Kassák Múzeum, 1992)

[Emlékezés a szülővárosra]

mélyebben feküdt az utcai szintnél, tornya nem ért az égig, s harangjai úgy szóltak, mint ahogy a harangok szólni szoktak általában. Aztán megint sokáig nem voltam vendége igazi otthonomnak. Először Győrbe kerültem a vagongyárba, aztán Budapesten kötöttem ki az élet sűrűjében, füstben, zajban és nyomasztó kenyérgondok között. Bekapcsolódtam a munkásmozgalomba, s én, aki gyerekkoromban legszívesebben messzire elkerültem az iskolát, olvasni, tanulni, majd írni kezdtem. Testben elszakadtam szülővárosomtól, de irodalmi lírámat mindmáig a több mint fél évszázad előtti életforma táplálja. A szocialista eszmevilág akkor még csak a világot járt néhány mesterember-segédet érintette meg, de volt katolikus legényegylete, ahol valami kultúrafélét csöpögtettek bele a fiatalságba, volt dalárda, és voltak műkedvelő előadások. Nem voltam tagja az egyesületnek, de mint vendég játszottam rendezvényeiken, a Sárga csikóban és a Piros bugyellárisban, és statisztáltam az Arany Oroszlán szálloda nagytermében, ahova a vándorszínészek látogattak el időnként. Érsekújvárban láttam először mozgóképet, szájtátva bámultuk a vásznon megjelent gyatra árnyalatokat, és hallgattuk a cukrosládán álló embert, aki a cselekmény minden mozzanatát hangos szóval magyarázta. Ez a műintézmény a vásártéren ütött tanyát, és ha befejeződött az előadás, a téren megkezdődött az alvég és a felvég késekkel és botokkal felfegyverzett legényeinek primitív osztályharca, mivel egyik csoporban a paraszt, másik csoportban a mesterlegények vadultak neki egészen a vérontásnak. Mi, jámborabb lelkek, még egészen fiatalok távolról néztük a csetepatét, és drukkoltunk úgy, mint ahogyan most a futballmeccsek látogatói drukkolnak kedvenc csapatuknak. Jaj, csak ne feledkezzem meg Érsekújvár világra szóló produkciójáról. Minden alkalommal a város egyik cigánybandája a Himnusszal fogadta a beérkező gyorsvonatot, és a Rákóczi-indulóval búcsúztatta. Ez a muzsikaszó lett Érsekújvár nemzetközi híressége. És valóban volt ebben valami félszegül naiv nagyszerűség. Valahányszor kóborlásaimból hazavetődtem, mindanynyiszor meghatódtam, és büszke voltam rá, hogy ebben a városban születtem. Aztán eljött az ideje annak is, hogy mint neves író látogattam haza. Szorongó érzések voltak bennem, vájjon hogyan fogadnak majd, elfelejtették-e gyarló csínytevéseimet, és értesültek-e már-már jelentőssé vált írói munkásságomról? Szívesen fogadtak, s már nem mint a vándorszínház statisztája, hanem mint a város egyik érdemes szülöttje jelentem meg a közönség előtt. Megjelent a város elitje, és megjelent a nép, akik között felnőttem. Ekkor már komoly szervezett munkásokkal is találkoztam, akiktől jólesett tájékozódnom, és szívesen vitáztam velük. Aztán megint fordult a világ kereke, és a csehszlovákiai magyar fiatalsággal hozott össze a sorsom. Ez a sarlós fiatalság már kulturált és nagy igényű volt. Egyenlő alapon álltunk, és egy cél felé törekedtünk. Sose fogom elfelejteni, hogy egy hűvös őszi este a kávéház teraszán együtt ültünk Masaryk elnökkel, és a szürrealizmusról vitatkoztunk. Igen-igen, ő is beleszólt a vitába a tudós tájékozottságával és emberi szerénységgel. 45