Csaplár Ferenc szerk.: Kassák Lajos / Érsekújvár (Kassák Múzeum, 1992)

Egy ember élete (Részletek)

ben, amíg behordtam a tányérokat, megint majdnem sírva beszélt nekem az anyám. - Ha apád előhozza a bizonyítványt, kérd meg szépen, hogy ne haragudjon, majd megint jobban fogsz tanulni. Ha megüt, ne nagyon kiabálj, mert akkor véged van. Alig hallgattam rá. Valami fullasztó hőségben botorkáltam ide-oda. Nem féltem, de már nagyon túl szerettem volna lenni mindenen. Úgy éreztem, ha máma történni fog valami, az komoly, nagy dolog lesz. Tízéves elmúltam, és még egyszer sem ütött meg az apám. És ez nem azért volt így, mintha én vagy két lánytestvérem, akik különben is nem a legcsöndesebb természetű gyerekekvoltak, még egyszer sem érdemeltük volna meg a nádbotot. Más családban e nélkül a szerszám nélkül nem lehetett volna boldogulni a gyerekekkel, nálunk azonban elég volt, ha apánk csak ránk vetette a szemeit. Egyszerre meghunyászkodtunk, félresomfordáltunk, s csoszogó menésünkben benne volt a megbüntetett kutyák bűnbánata és szívbéli alázatossága. Előretolt tartással nézett ránk esztendőknek ható pillanatokig, a szemei szinte kijöttek a fejéből, s ha mi tehettük volna, a legnagyobb boldogsággal süllyedtünk volna el nézésének ettől a részünkre megmagyarázhatatlan súlyától. A legszörnyűbb haragjának ismertük eddig, ha az asztalra csapott, hogy ökle körül összecsörömpöltek az edények, s nikotinos bajusza alól, mint valami tüskés állat, kibújta káromkodás: - Krucifix ! Herrgott miatyánk ! Ha nagyon erősen és gyorsan akart kimondani valamit, akkor egészen rosszul tudott magyarul, s ezért, ha elült a vihar, s ő elment hazulról, sokszor színházat csináltunk a legfélelmetesebb pillanatok emlékeiből is. Ma még senki nem tudhatta, mi fog történni. - Aza, hol vannak a többi gyerekecskéi ? - Át vannak a szomszédban. -A, mindig a szomszéd! Mindig a szomszéd, kérem szépen! Nekem ez a dolog nem nagyon smakkolja... Az anyám kezes volt, mint a bárány: - Menj, fiacskám, hívd őket haza! - No, no ! Maga maradjon csak itt, kérem ! No most. Most kezdődik a világ vége. A tányér fölé hajoltam, és oldalt kilestem az apámra. Ő is úgy tett, mintha nyugodtan kanalazna. Találkozott a tekintetünk. -No?! Anyám az asztal alatt meglökte a térdemet, aztán kiment, hogy behívja a lánykákat. Ketten maradtunk. Apám letette a kanalat, két tenyerét szélesen a térdére fektette: - Megkapta, kérem, azt a bizonyítványt? Hallgattam. - Nem tud beszélni, kérem szépen?! 12