Csaplár Ferenc, Gergely Mariann, György Péter, Pataki Gábor szerk.: Kassák. A Magyar Nemzeti Galéria és a Petőfi Irodalmi Múzeum emlékkiállítása (1987)
Perneczky Géza: A boldog sziget
4 / A RADIKÁLIS IGEMÓD Bloch is érezte,hogy itt végül is a klasszikus értelemben vett tér-idő kategóriák fölborulásáról,vagy legalábbis relativizálásáról van szó. Az utópiák nem helyezhetők el a nyelvtankönyvek igeragozási táblázatai közé, mert az,amit közölnek, még ha feltételes is,fontosabb annál,semhogy a feltételes módban maradhasson. A legtöbb klasszikus mű kijelentő módban ismerteti mondanivalóját, mintha az a sziget,amiről szó van,tényleg lenne,és mintha az elbeszélő a dolgokat tényleg látta volna. Morus Tamás Utópiája,vagy Campanella ideális állama, és nyomukban a többi utópisztikus művek is mind tulajdonképpen útibeszámolók. A föltételes mód nem közvetlenül, hanem az ábrázolt világ tulajdonságai mögé rejtve nyilatkozik csak meg. Az olvasó számára ez a kettősség egész egyszerűen abban nyilatkozik meg, hogy amíg a könyvet olvassa,az az érzése, hogy a sziget nemcsak az elbeszélő utazásának az idején,de most is van,valahol távol,de végül is elérhető messzeségben. Az egész történetet kijelentő mód jelen időben lehet elmondani vagy átélni.És mégis,ez nem az ,,itt és most" világa! A feltételes mód csak nincs kiírva,egyébként azonban érvényes, és az útikaland, ha a múltból fölelevenítve mesélődik is el, nem múlt időben történt, hanem arra utal,ami a jövőben lehetséges vagy kívánatos. A klasszikus utópiák igemódja és igeideje tehát lebegő,a lehetőségekkel játszó,azokat szuggeráló instrument. Az elbeszélő által ismertetett létforma nem konkrét,a jelen,amit szuggerál, nem tapintható meg, kezünk lesiklik róla, mint arról a klasszikus redőzetű tunikáról,amely mögül hiányzik a fizikai test. Bloch ennek a lebegő kifejezésmódnak,illetve létformának a megjelölésére a „lehetőség" (Möglichkeit) elnevezést vezette be, más helyütt a „még nincs" (noch nicht) kategóriájáról beszél. Mindkét megjelölés valami konkrét dologra utal,amely azonban még nem tény,de úgyszólván csak rajtunk múlik, hogy valóban ténnyé váljon. Mindazok az elképzelések és tervek,amelyek eleget tesznek ennek a lehetőségnek,a „konkrét utópia" fogalomkörébe tartoznak. Érezzük,hogy Kassák képarchitektúra-programja messze túllép ezen az óvatos,lebegő közlésmódon.Amiről beszél,az nem lehetőség és nem terv, hanem valóság és közvetlen beteljesülés. A szövegben alkalmazott kijelentő mód direkt. A jelen idő használata szinte provokáló. Mintha Kassák arra szólítana föl bennünket, hogy a térbeli és időbeli távolságokat föladva azonnal,„itt és most" lépjünk be a képarchitektúra világába. Maguk a kompozíciók is hasonló karakterűek. Minden föltétel érvényét veszti, minden „ha" és „mintha" eltakarodik a porondról. Az evidencia oly közvetlen, hogy szinte a művész jelenlétét érezzük, aki az egyszerű rámutatás gesztusával mondja : ím e! Ecce! Ez a jelen nem hipotetikus,ellenkezőleg: radikális. A klasszikus utópia-műfajok lebegő állapotát,hasonlatait,allegóriáit és körülírásait a kész mű,a szaván fogott ígéret,a beteljesültség váltja fel. Nevezhetnénk a képarchitektúra műfaját és a hozzá írt kiáltványt „radikális utópiának" is. Olyan álomnak, olyan tervnek,amely - íme realizálódott. Amivel természetesen abba a nehéz helyzetbe kerülünk,hogy látszólag el is hagyjuk az utópisztikus műfajok területét. Mert ha beteljesült az álom, ha kész a terv, mit ígér, mit 45
