Csaplár Ferenc, Gergely Mariann, György Péter, Pataki Gábor szerk.: Kassák. A Magyar Nemzeti Galéria és a Petőfi Irodalmi Múzeum emlékkiállítása (1987)

Perneczky Géza: A boldog sziget

dők, hanem azok sajátos természetében. Minden jövőt álmodó tett a lehetséges és a lehetetlen határát húzza meg újra,minden nagy gondolkodó,minden jelentős művész ezen a határvonalon jár kötéltáncot. A remény,amely az embert életben tartja,természete szerint majdnem reménytelen ügy. A feszültség azonban,amely a lehetetlen ajtaján rést nyit, amely a semmit reménnyé fordítja át,ez az erő az ember legnagyobb kincse,ez tart életben minket.Ez az utópiák konkrét tartalma,és ez az alapja a tudományos utópiáknak,a konkrét utópiáknak is, melyekből soha nem lehet elég. És itt lép Bloch vissza az antik erényekhez - arcot, tekintetet rajzol az utópiákból lepárolt törvénynek,történetté,allegóriává magasztosítja. És végső soron ez lehet az oka annak, hogy nincs szava a huszadik század nagy utópisztikus műveiről és lehetetlent kísértő vállalkozásairól. A nyers kreativitás, amely úgy ült ezeknek a vállalkozásoknak az arcán, mint egy maszk, mint egy forró lávából gyúrt gőzölgő massza, elriasztota Blochot a kortárs megnyilatkozások tanulmányozásától. Pedig már közel jártunk ahhoz, hogy megtaláljuk ezekhez a látszólag titokzatos művekhez is az utópiák zárjára járó kulcsot. Kezdjük a kizárásos módszerrel. A sík-konstruktivista művek valamiképpen a már említett határvonalon helyezkednek el; a lehetséges és a lehetetlen,a bonyolult és az egyszerű, az időben történő és az időtlen határán. De a feszültség,ami ezen a határvonalon érezhető, nem az ábrázolt motívumokkal magyarázható,

s nem az ellentmondásos időélménnyel egyértelmű. Az utazás nem vezet sem egzotikus távlatokba,sem messzi jövőbe. Nincsen itt szó részletező társadalomleírásról, ígéretes berendezkedésről,és boldogító szokásokról. Az ideális állam gondolata olyan messzi van, hogy abból sem az állam,sem a város,sem a táj, de még csak egy háznyira való valóság sem maradt. Metafizikus spekulációk helyett csupán a ráció utolsó jele,a szerkezet látható még, és az élménybeszámolók füzéréből csak egyetlen elem,az akció,a tett,az építés gesztusa ismerhető fel.Az elbeszélés csodás atmoszféráját, múltba és jövőbe tekintő fordulékonyságát a jelenvaló csoda,az új,a soha nem látott bemutatása váltja fel. Az igeidők a jelenre,a személyek a személytelenül objektívre redukálódnak. A konstruktivista művészek lemondva a dalnok összes eszközeiről az utópiából is csak annak utolsó lényeges vonását, a lehetetlennel határos voltát őrizték meg. És az,ami majdnem lehetetlen,de mégis itt szóba kerül,azzal válik művé,valósággá,hogy éppen a legkritikusabb motívuma,a léte kap erőteljes hangsúlyozást. Ha valamiről csak azt állítjuk, hogy létezik,az nemcsak valószínűnek tűnik, hanem egyidejűleg egyre valószínűtlenebbnek is. És ha az utópiák immanens lényege a valóságot tágabbra feszítő lehetetlenekkor a konstruktivista művek gorombán leegyszerűsített elbeszélés- és létformája ezt a lényeget igyekszik bemutatni. A létezőnek a valószínűtlenbe tágulását, és a lehetetlennek a létezőbe való visszahívását. Utópiát az „itt és most" dimenzióiba sűrítve. 44