Csaplár Ferenc, Gergely Mariann, György Péter, Pataki Gábor szerk.: Kassák. A Magyar Nemzeti Galéria és a Petőfi Irodalmi Múzeum emlékkiállítása (1987)
György Péter: Az absztrakció vége/mitosza
ugyanis e művével váltott perspektívát,immár nem a nemzetközi avantgarde,a radikális konstruktivizmus magyar nyelvű megfogalmazójának sorait olvashatjuk. Mert az Új magyar piktúrában Kállai a nemzetközi eredmények magyar művészetbe való applikálásának útját keresi,gondolatmenete tehát a nemzeti művészet keretei közül indult el, és azok közé tért meg.Ennek megfelelően a konstruktivizmust Kállai már történeti eseményként,félmúltként elemzi,a ennek eredményeként Kassák munkáját nemegyszer a dilettantizmussal határosként értékeli: „A képarchitektúrák monumentális pátosza is a költő Kassákra utal - sajnos,anélkül, hogy a költői víziók hatalmát és eredetiségét nyomon követhetné. Kassák szellemi elevensége és alkotó energiája bámulatos,de le kell szögeznünk,hogy képzőművészeti törekvései nemegyszer siklanak a dilettantizmus területére." (Új magyar piktúra, 144.old.) A tragikus paradoxon „mindössze" annyi, hogy Kassák művészete - amint Kállai pár évvel azelőtti, kritikusi, ideológiai munkássága is-épp a nemzeti keretek elfogadásának felmondásán,a történeti fejlődés elvének visszautasításán alapult. Ám a valóság kényszerítő ereje előtt meghajló kritikus e munkája,az Új magyar piktúra mégsem fordulatként, visszavonulásként értendő. Mert az új magyar festészetben 1925-ben Kassák valóban nem játszhatott más szerepet,és a korszak művészetfogalmának gyakorlati átalakítására,a létrejött társadalmi konszenzus átírására Kállai sem vállalkozhatott. Hiszen a kisnemzeti keretek művészetfogalmának szűkössége az elméleti minőségeket is „kilökte" magából, mint azt az Ars Una rövid története is mutatja. Kassák művészetének,a bécsi periódus eredményeinek befogadásához a magyarországi művészet fogalmának átalakítása lett volna szükséges, de ezeket önkényesen nem formálhatta át sem a művészettörténész,sem a festő. Az Új magyar piktúrá ban Kállai már nem manifesztumot, hanem művészettörténetet ír, s ez is jelzi, amit maga Kassák is pontosan látott: a mozgalmak korszaka után az egyéni utak ideje jöttei. A Bécsben felhalmozott morális tőke itthon nyomasztó gyorsasággal inflálódott. Kassák teljesítményét itthon csak az amatőr-profi ellentétpárban lehetett megfogalmazni, s innen nézve Kassák valóban besorolható lett volna a „naiv festők",a korszak szóhasználata szerint az „őstehetségek" közé. Ez viszont nyilvánvalóan épp az a lehetőség volt,amelyből Kassák soha nem kért. A tipografikai munkásságát a korszakban értőbben fogadták,de a harmincas évek második felére Kassák lemondott a vizuális megformálás kalandjában való részvételről. Kassák maga sem tekintette magát festőnek, kívülállóként, íróként vett részt a képzőművészek dolgaiban,az avantgardot csillagfénnyi távolságra tudván maga mögött. A mottóban idézett autarkia következményei őrá magára is érvényesek lettek.Őrajta is meglátszottak a bezártságból következő tünetek,végső soron ő sem élhetett saját múltja emlékeiből. Pályájának megtörése máig is riasztóan éles bizonyítéka annak,hogy mennyire komolyan,a szó szoros értelmében veendő az eszmék és információk szabad áramlása. Mert e megtörés, az 1926 és 1955 közötti, az absztrakt festőre vonatkozó felejtés, illetve tudomásul nem vettség az egész életére befolyásolta Kassákot.1955 után múltbeli önmagát kellett volna utolérnie, múltbeli árnyát kellett volna meghaladnia.Elszakadván a nemzetközi eseményektől,festészetének folytonossága megtört,csak kérlelhetetlensége maradt kikezdhetetlen.1960 után a húszas évekbeli teljesítményeivel szembesítették, s ekkor 110
