Csaplár Ferenc, Gergely Mariann, György Péter, Pataki Gábor szerk.: Kassák. A Magyar Nemzeti Galéria és a Petőfi Irodalmi Múzeum emlékkiállítása (1987)
Perneczky Géza: A boldog sziget
3 / A SZIGETTERMÉSZETRAJZA Valaki felszaggatta előttünk a célirányos síneket" - írta Kassák a MA 1922. május elsejei számában - ,,s ma keresztútnál állunk... A zúduló hullámoks egy küzdelmes fölfelétolakodás után szinte máról holnapra ketté szakadt a végtelen menet, s anélkül, hogy politikával vagy gazdasági átszervezéssel segíteni lehetne rajta: lett forradalom előtti és utáni ember..." Kettészakadt a végtelen menet...Ez volt Kassák nemzedékének talán a legfájdalmasabb élménye,a zsilip lehullása,amely sokaknak majdnem ugyanazt jelentette, mint a guillotin bárdjának a lehullása. A nemzetállamok és a klasszikus kapitalizmus korszaka ért véget, a polgári kultúra és az individuum erejére és fantáziájára támaszkodó radikalizmus virágkora fejeződött be váratlanul. Hogy Kassák és nemzedéke maguk is azon voltak, hogy siettessék ennek a korszaknak a lealkonyulását? Bizonyosan.Semmit sem vártak türelmetlenebbül, mint hogy az,amit mi elnagyolt terminológiával a tizenkilencedik századnak nevezünk, tény leg véget érjen. De a világháború véres esztendei és a kisebb-nagyobb forradalmak irracionálisnak tűnő sorsa túlságosan kegyetlen volt, és a húszas évek elején beállt hirtelen csend idegen,semmi eddigihez nem hasonlítható perspektívákat nyitott. A formák, amelyek közt élni és dolgozni,esetleg harcolni lehetett,egyszerűen eltűntek,és azok az új életfeltételek,amelyeknek a kiépítéséért a radikális művészek is küzdöttek, az események viharában nemcsak értelmüket vesztették, hanem akár a vályogházak az árvíz idején,szétolvadtak, s nyomtalanul a tegnap emlékei közé merültek.Akiket Kassák a „forradalom utáni embernek" nevezett,azok ezt úgy élhették át, mint az idő és a tér hirtelen perspektívaváltását. Mintha éveken át egy távcsőn fölnagyítva és közelrehozva élték volna át az eseményeket, s mintha most ezt a távcsövet hirtelen megfordította volna valaki az arcuk előtt: - minden távolivá és kicsinnyé vált,jelentéktelenné törpültek az ügyek,a harcok, a célok és a remények. A madártávlatba került világ esélyei reménytelennek tűntek. Csupán a távolság lett nagy,az űr,amiben a tegnap dolgai most,mint parányi porszemek keringtek. Egyedül az idő folytonosságát kettészakító hasadás látszott fontosnak. A repedések az idő testén,ők töltötték be a látóteret. Ernst Bloch,akit joggal nevezhetünk a meggyomlált utópiák őrzőjének,az utópisztikus művek megszületését a nagy korszakváltásokkal hozza összefüggésbe.Ő maga is a korszakot átlépő nemzedék tagja, csaknem egyidős Kassákkal, s ő maga is létrehoz - igaz később, a második világháború elől menekülve - egy utópisztikus szigetet: maguknak az utópiáknak a történetéből és természetrajzából írva. Főműve,a Dos Prinzip Hoffnung, roppant múzeum,amelyben az egyiptomi piramisoktól Cézanne almáiig,Szent Ágoston „Isten országától" Marx kommunista kiáltványáig négyezer év jövőt álmodó vagy konstruáló tervei kapnak helyet. És ahogyan az a múzeumokban történni szokott, itt is megfigyelhetjük, hogy miként fakulnak Bloch kezében az emberiséget megváltó erőfeszítések kosztümös gyűjteménnyé, relatív jelentőségű emlékekké. Bloch könyvének olvasása közben csak egy dolog kap fényt,ragyog egyre meggyőzőbben: 42
