Andrási Gábor szerk.: „... fejünkből töröljük ki a regulákat" Kassák Lajos az író, képzőművész, szerkesztő és közszereplő (PIM-Kassák Alapítvány, 2010)

Kappanyos András: Másodszorra elvész az. első?

kapaszkodni a kultúra történeti szövetében, mint a klasszikus műveknek. (A klasszikusság fogalma voltaképpen épp ezt a mély beágyazottságot fedi.) A növekvő fenyegetettség légkörében a kultúra (amely mindenkor az aktuális művelőin keresztül nyilvánul meg) természetszerűleg jobban ragaszkodik az identitása mélyrétegeit meghatározó klasszikusokhoz, mint az identitását megváltoztatni próbáló, folyamatos és változékony kihívást jelentő avantgárdokhoz. A viharba került, süllyedő hajóból előbb dobják ki nPunaluát, mint a Toldit. Ehhez hozzájárul még az is, hogy az avantgárd egész aurájában központi helyet foglal el a közvetlen hatáskeltés igénye, és a neoavantgárdban különösen fokozott szerepet kap az eseményszerűség. Nagyon nehezen képzelhető el egy asztalfiók számára készülő radikális avantgárd mű - művészi események meg végképp nem történnek asztalfiókban. A hatvanas években meginduló neoavantgárd tevékenység jellegzetesen közösségi jellegű volt: a lakásszínház vagy a kápolnatárlat voltaképpen kibővített, közösségi asztalfiókként is interpretálható, de szűkössége, zártsága, földalatti jellege ellenére mégiscsak nyilvánosságot jelent, és ilyenformán a magányos irodalmi vagy képzőművészeti tevékenységnél sokkal jobban kontrollálható. Az ezt megelőző évtizedekben nagyszerű irodalmi és képzőművészeti alkotások születhettek a műtermek és a dolgozószobák nehezen ellenőrizhető magányában vagy szélsőséges esetben a szerző elméjében (mint Faludy György börtönversei), az avantgárd eseménynek azonban ennél tágasabb tér kell, például lakás vagy kápolna, mindenesetre interperszonális tér - ez pedig már könnyen ellenőrizhető és megvonható. Mindennek a következményeit azonban méltánytalan az avantgárd gyengeségének vagy eleve elhibázott koncepciójának tulajdonítani, hiszen eredetileg sem az volt a célja, hogy felülmúlja vagy leváltsa a klasszikusokat, hanem hogy kizökkentse a gondolkodási automatizmusokat, amelyek révén kritikátlanul tekintünk például épp a klasszikusokra. A kontinuitás csak egy szó, különösebb értékmozzanat nélkül. Úgyszólván megállapodás kérdése, hogy a feltárt történeti tényekből