Andrási Gábor szerk.: „... fejünkből töröljük ki a regulákat" Kassák Lajos az író, képzőművész, szerkesztő és közszereplő (PIM-Kassák Alapítvány, 2010)

G. Komoróczy Emőke: Kassák aktualitása - szellemének továbbélése az ezredvégi (új)avantgárdban

„egységfrontot" szegeztek szembe a tilalomfákkal. Az avantgárd életérzés és magatartásforma - Kassák nyomán - feltartóztathatatlanul hódított, és nem pusztán művészkörökben. Példaként említem a Csepeli Olvasó Munkás Klubot, amely Tamási Lajos irányításával a kassáki „szellemi nevelés" programját (Munka-kör) próbálta megvalósítani, nem elhanyagolható eredményességgel. Az Egy ember élete című önéletrajzi regényből (ha a cenzúra törölte is a Károlyi forradalom és a Kommün zárófejezeteket) aki akarta, megismerhette Kassák kulturális programját, a tízes évek avantgárd mozgalmát, a társadalom mélyéről feltört személyiség szellemi szomjúságát, visszafojthatatlan fényre vágyását s küzdelmeit egy demokratikus társadalmi rendért, amelyben a művészet szabadon virágozhat, s amely a személyiség kibontakozásának keretet és teret biztosít. Kassák soha nem volt anarchista (amint azt az avantgárd ellenfelei hirdették évtizedeken át!), hanem az egyén jogos önvédelmét szegezte szembe a mindenkori „status quo" objektív, az „elidegenedett hatalom" védelmében kordonokat állító tilalmaival, a hamis és életellenes törvényekkel. Az 1930-as évek első felében (folyóirata, a Munka számaiban) Napjaink átértékelése címen indított cikksorozatában egyszerre figyelmeztetett a németországi munkásmozgalom önfeladásának, a fasizálódás felé tolódásának veszélyeire, valamint a Szovjetunióban a bolsevik diktatúra egyre intenzívebb, könyörtelenebb kiépülésére. Mind a fasizmust, mind a bolsevizmust az emberiség tévútjának tartotta, s lépésről lépésre elemezte a kommunista pártok sodródását mindkét országban a totalitárius uralmi rendszer elfogadása, igazolása felé. Nem véletlen, hogy a XX. század két szörnydiktátora egyaránt megsemmisítésre ítélte a hatalmi törekvéseik kiszolgálására nem hajlandó avantgárd művészeket. Hitler „elfajzott művészet"-nek nevezte; könyvégetéssel irtotta-pusztította, konzekvens képviselőit eltávolíttatta Németországból. Sztálin pedig kivégeztette, öngyilkosságba hajszolta vagy a Gulágra száműzte azokat az alkotókat, akik nem hódoltak be neki (pontosabban a szocreált képviselő írószövetség irányítóinak) vagy nem keresték az ő személyes kegyeit. A Kádár-kori